18. Gods and monsters

A sötét kiállítás közepén álltam, nevetségesen fura színeket öltött az éjszaka, szinte zöld volt a hold és erős árnyékokat vetett. Mintha az egész helyiséget – nem tudom hogy hogyan, végül is ez egy álom volt- köd borította volna. A képek nem az én festményeim voltakm hanem groteszk és horrorisztikus rajzok, néhány gyerekrajzokra hasonlított.

Odamentem az egyik festményhez és megálltam nézni – de hogy minek?! – egy erdőt ábrázolt, kis halastóval a közepén, mellette egy az átlagosnál jóval nagyobb sötét fával, aminek az egyik erősebb ágára egy ember volt felakasztva. Nem is ember… inkább valami árny.

Egy ideig még néztem, aztán elindultam a másik irányba mikor egy hangot hallottam a hátam mögül. Recsegett vagy…inkább mint ha rágtak volna valamit. Lassan megfordultam, az árnyember mászott ki a képkeretből, vagyis inkább nem is ember, a végtagjai megnyúltak voltak, arca nem volt, vagyis semmit se lehetett az egész lényből kivenni csak a feketeséget és a rikító fehér szemeit.

Futni kezdtem teljes erőmből, de akárhogy próbálkoztam nem közeledett a szemközti fal, hallottam mögülem a szuszogást, egyre hangosabban, a szívem csak úgy zakatolt, de a lábaimat nem tudtam mozgatni mert beleragadt valamibe. A padló hirtelen ragacsossá és süppedőssé vált, már bokáig süllyedtem bele, amikor a szuszogás mögülem elhallgatott. Remegve hátranéztem és a szörny már tényleg nem volt ott. Próbáltam minden erőmmel a kijutásra koncentrálni, de amikor a nagy erőlködés közben az előttem lévő nagy elterülő árnyékba néztem,  megláttam a szempárt, aztán a gazdáját ahogy az árnyból egyenesen felém ugrik. Ekkor sikerült kiszabadulnom, csak futottam minden erőmmel és hátra sem néztem. Nem is kellett, hiszen ahogy a sarokhoz értem az éjfekete árnyékból ugrott ki, irányt változtattam. És ez minden alkalommal megismétlődött amikor egy árnyék mellett futottam el. Még bírtam volna futni, az adrenalin hajtott, de egyre csak lassultam, nem voltam ura a testemnek. Ekkor egy körülbelül 10 méterre lévő asztalon megláttam egy zseblámpát, amit mindjárt beterít az árnyék, hát futni kezdtem ahogy csak bírtam. Az asztal fölött már láttam a fehér szemeket, de elértem a lámpát és amilyen gyorsan csak tudtam felkapcsoltam. Ahogy az árnyék a fénnyel, úgy a szörny is eltűnt.

Körbe-körbe néztem hátha nem vagyok biztonságban, de megnyugodtam, a falhoz dőltem és sírni kezdtem ahogy az adrenalin kiment a szervezetemből. Ekkor valami megfogott, vagyis megölelt, nagyon megijedtem, de ahogy felnéztem láttam hogy Tom az. Megkönnyebbülten belecsimpaszkodtam, szorítottam mintha az életem múlna rajta.

-         Úr isten jól vagy? Mi történt nagyon sápadt vagy. – nézett rám aggódó tekintettel amitől melegség járt át, de válaszolni nem tudtam csak dadogtam – e-egy szörny…és elé…elém ugrott a  a sa-sarok és…

-         Rendben semmi baj, ülj le a székre  és igyál egy kis vizet – és leültetett egy székre – amiről fogalmam sincs hogy hogyan került oda – és egy pohár vizet – amiről szintén- hát megittam, és ahogy elemeltem az arcom elől a poharat Tom eltűnt.

-         Tom? TOM! Hova tűntél? Jaj ne! – „elrabolta a szörny? Nem az nem lehet világít a zseblámpa. Akkor?” gondoltam. Elhatároztam hogy megkeresem, de ahogy próbáltam felállni nem tudtam mozogni, indák nőttek a kezeim és lábaim köré.

A díszletek mind eltűntek csak én voltam az üres gyár egyik falánál ülve a székben, a zseblámpa a földön világított, és egy monoton nevetés. Olyan nevetés volt ez amitől kiráz a hideg, mintha egy magnóról játszanák le. Körbenéztem de nem láttam senkit, mikor visszafordultam a gyár másik végében velem szemben megjelent egy alak. Tom. Meg is örültem egy pillanatra, de a lámpa pislákolni kezdett „NE! Ne! Ne, csak ezt ne!” siránkoztam magamban. Az alak egyre közelebb jött, egyre hangosabban nevetett, már lélegezni sem bírtam félelmemben. Jött felém, a lámpa pislákolásánál néha Tomot láttam, de amikor lekapcsolódott csak a fehér szemeket … megint. A szívem úgy dobogott, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Egyre közelebb jött.

Még három lépés…

Még két lépés…

Még…a lámpa végleg lekapcsolódott, a szörny rám ugrott, éreztem a karmait a bőrömön, ahogy megharapja a vállamat, és a lassan kicsorduló meleg vért. Ordítani próbálok de nem megy. Még mindig nevet, még mindig …

Ez után minden elsötétült, csak a nevemet hallom egy távoli hangtól, ami egyre közeledik és egyre hangosabb lesz.

 És felébredtem.

-         MISSZI! Misszi semmi baj! MISSZI! – Tom ölelt. Vagyis inkább szorított magáhóz, próbált nyugtatgatni, lefogta a kezeimet. Én csak ordítottam félelmemben.

Egy perc múlva sikerült megnyugodnom, Tom végig nyugtatgatott, ami igazán sokat segített. Aztán eszembe jutott az álom, és ellöktem magamtól. Értetlenül nézett, meg is értem. Tudtam hogy nem ő volt, csak egy álom de abban a sokkban nem tudtam gondolkozni.

-         Mi az? Mi történt? – kérdezve Tom aggódva, ugyanazzal a meleg tekintettel amivel álmomban is, és nem tudtam válaszolni, csak rápillantottam a pólójára, ami tiszta vér volt.

 Látta hogy kérdőn nézek rá, és halálra voltam rémülve, ránézett a kezemre, majd vissza rám amolyan „nézz oda” volt ez tekintettel elmondva, hát lenéztem. Az egész kezem véres volt, a körmeim végei a legjobban. „Én csináltam ezt Tomnak? Amikor csapkodtam?”  látta hogy semmit sem értek.

-  Figyelj… Nem tudom mit álmodtál, de muszáj volt lefogjalak mert ordítoztál, és magadat karmoltad …  Én … Nem tudtam mást tenni. Sajnálom.

Már minden világos volt, a pólóján az én vérem van, és a szörny harapása az … megnéztem a vállamat, tiszta vér volt, és mélyebbnél mélyebb karmolás. Rosszul lettem, hisztérikusan sírni kezdtem… Láttam Tomon hogy segíteni akar, de én se tudtam magamon, a sokktól azt hittem hogy megőrültem.




* Egy érdekes mókadat ( mert a "fun fact" az már tul snassz :D) : másnap reggel miután megírtam ezt a részt két gigakarmolással ébredtem a vállamon. Creepy o.o*

17. Nem, nem puki

BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK: Remélem mindennel elégedettek vagytok (ha nem akkor várom a kritikákat). Mindenkinek KELLEMES ÜNNEPEKET! :3 <3


Egyedül keltem fel az ágyamban, lehet a tegnapi csak álom volt? De nem, egy csodálatos illat csapta meg az orromat, és már ugrottam is ki az ágyamból hogy utánajárjak hogy mi folyik itt. Az illat -meglepő módon - a konyhába vezetett, ahol Tom éppen ha jól láttam tükörtojást csinált, közben dúdolgatott magában, szerencsére hangtalanul mozogtam és nem vett észre, így csak néztem és kényelmesen az oldalammal az ajtófélfára támaszkodtam.
Egy idő után elég unalmassá vált hogy még mindig nem vett észre, nagyon gondolkodott valamin. Szóval mezítláb könnyen mögé lopakodtam.
- BUU! -üvöltöttem rá, mire ő akkorát ugrott, mint valami szöcske, majd megbotlott és el is esett. "Nem így terveztem, de egyértelműen túlszárnyalta" futott végig az agyamon, a következő pillanatban pedig már a földre rogytam a nevetéstől.
- Nem vicces. Ez nagyon NEM vicces - fájlalta Tom a fenekét amire az imént ráesett - hogy lehetsz ilyen.- amint újra kaptam levegőt válaszoltam.
- Huhh, hát ha jól gondolom megérdemelted a tegnapi miatt. - Tom erre vissza akart vágni, de rájött hogy valóban megérdemelte,  úgy nézett rám mint egy durcás kisgyerek. Majd hozzátette - Akkor már gondolom megfizettem érte és már ki se kell engeszteljelek ezzel jó kis tükörtojásos, sült szalonnás pirítóssal, mellé egy kis paradicsom. Isteni .- érintette össze a hüvelyk és mutatóujját ezzel egy kört formázva, majd  egy jó cuppanós puszit nyomott az összenyomott ujjak végére, ezzel rájátszva arra, hogy az "isteni" tényleg istenit jelent. -De ha nem hát nem. - tette hozzá. De mivel nagyon éhes voltam, és tényleg isteninek tűnt, ezért hevesen magyarázkodni kezdtem.
- Nem, nem úgy gondoltam, teljesen jó lesz nekem ez a nem kicsit eltúlzott reggeli, amitől valószínűleg szívrohamot fogok kapni de olyan csábító hogy nem érdekel. - megbabonázva néztem az ételt, és per pillanat minden vágyam az volt hogy befalhassam. Itthon általában mindig csak zabpelyhet eszek reggelire, vagy teljesen kihagyom a nap legfontosabb étkezését - amire most rájöttem hogy egy nagyon nagy hiba - de ez a kaja olyan kiadósnak tűnt, hogy már a látványától is elálmosodtam. Kiskutya szemekkel néztem Tomra, és természetesen elértem a célom, nagy dicsőségesen vettem el tőle a tányért és úgy vigyorogtam mint egy tejbetök hogy "nyertem", majd Tom megszólalt: - Tudod, ígyis-úgyis odaadtam volna, két személyre csináltam. - mondta győztes mosollyal, majd levette a maga mögüli pultról a másik -ugyan úgy megpakolt - tányért amit eddig én hülye nem vettem észre. "Ügyes vagy Misszi, bravo nagyon elhitted" gondoltam.
- Ez egy gonosz húzás volt. - néztem rá mérgesen.
- Te is gonosz voltál, a fenekemet is bevertem. Kvittek vagyunk. - mosolygott, és most ő fojtotta belém a szót.

A nap többi részét Jess ránkruházott feladatával töltöttük, az elhagyott gyárépület nagyon hangulatos volt, olyan igazi "elvont" ehhez jöttek a letisztult fehér falak és rá a festmények. Nap végén Tommal összenéztünk egy amolyan "Szép munka volt" nézéssel, és adtunk a másiknak egy bro fistet. Jess jól mondta: Jó csapat vagyunk.
Tommal megbeszéltük hogy felváltva alszunk az ágyban és a kanapén, és ma én kezdtem az ágyban.
- Tudom hogy nincs értelme mondani, de szívesen alszom a kanapén. - mondtam, gondoltam még egy utolsó próbálkozás belefért.
- De van értelme mondani - mosolygott. "Mi? Az nem lehet hogy  beadja a derekát" csodálkoztam. - Van értelme, mert holnap majd ott alszol. - vigyorgott, én meg csak vetettem rá egy "nagyon vicces vagy" fejet, és elindultam a háló felé. Mikor odaértem az ajtóba még visszafordultam, elmosolyodtam mert valami nagyon ki akart már törni belőlem, és most kiengedem. (nem, nem puki :D)
- Tudod Tom .. úgy érzem hogy pár nap alatt megismertelek annyira, hogy úgy érzem te vagy a legjobb barátom. -ő már a kanapén ült, de mélyen a szemembe nézett, majd ő is elmosolyodott (olyan jó Tomosan, ha a száját nem is látnám, a szemeiből akkor is tudnám hogy mosolyog) - Én is ugyan ezt érzem. - nem éreztem szükségét bármit is mondani, csak jó éjszakát kívántam és már mentem is be aludni. Nem kellett sok hogy álomba ringassam magam, szinte éreztem hogy mosolyogva alszok el. De túl hamar örültem, ilyen rossz rémálmom még soha sem volt.

16. Ez teljesen hülye!

- Ha valamilyen állat lehetnél egy napig, mit választanál? - kérdeztem Tomtól sorban  a hülyébbnél hülyébb kérdéseket, egy pohár borral a kezemben. Ő csak nevetett egyet.
- Hmm, jó kérdés, azt hiszem hogy...ez lehet hogy hülyén fog hangzani, de talán galamb, betekintést nyerhetnék az emberek mindennapjaiba, problémájukba, ahogy késésben vannak a munkába. - "Wow" gondoltam.
- Le se tagadhatnád önmagad. - nevettem. - Na szóval akkor következő ké..- de közbeszólt Tom - Hé! Nem nem, most te jössz. - mosolygott, és közben kortyolt egyet a borból, de a szemkontaktust nem szakította meg.
- Huhh, hát jó. Ha létező állatot kéne mondani, akkor sas, mert gyönyörű, erős, tiszteletreméltó  és szabad. De szívem szerint, mivel imádom a görög mitológiát, és -itt elnevettem magam - szüleinek köszönhetően bele is illek - és itt ő is csatlakozott - ezért griffmadár lennék. - Tom elismerően hümmögött. - Szóval, a griffmadár teste egy oroszláné, feje és szárnyai pedig egy sasé, két fenséges, a saját fajtájában királyi állatról van szó, szimbolizálja az erőt és a védelmezést, és az összetartozás jelképe is. Egy ilyen állat bőrébe szívesen bújnék. - én is meglepődtem magamon, megtanultam kifejteni a véleményemet és a "miérteket" a festményeim elmagyarázása miatt, de ez volt a csúcspontom szerintem. Tom alig bírt megszólalni, csak mindig szólásra nyitotta a száját aztán megakadt a szó.
- Hát ez..ez könyvbe illett volna. Artemisz és a griff, jó cím lenne. - mindketten elnevettük magunkat, én egy kicsit zavarba is jöttem. Majd ő még jobban elkezdett nevetni, értetlenül néztem.
- Mi az? -már én is nevettem - Min nevetsz ennyire? -tovább nevetett, már a könnyei is folytak, majd mikor végre kapott levegőt megszólalt - Csak...csak belegondo-ho-holtam - elég viccesen beszélt, akadozott, néha újra beleröhögött, máskor a levegő hiánya miatt akadt meg,  még nem láttam ennyire nevetni, de nekem is jókedvem lett tőle. Majd sóhajtott egy nagyot és folytatta. - Szóval csak belegondoltam, hogy te egy egész kis történetet mondtál el egy fenséges állatról, ami a védelmezés és az erő jelképe...Én meg egy galamb lennék. - olyan aranyos elkeseredéssel mondta ezeket, hogy mindkettőnkből kitört a nevetés, több percig nevettünk aztán szépen lassan elhallgattunk. És ekkor tudtam hogy eljött az idő.
- És miért nem köszöntél legalább el? - nem néztem rá. Sóhajtott egyet, majd pár örökkévalóságnak tűnő másodperc múlva megszólalt.
- Elfoglalt voltam. - olyan halkan mondta, hogy tudtam hogy szégyenli, mert hazudott. Rögtön felpattantam a székből, és ránéztem, majd kissé hangosabban kérdőre vontam. - Te tényleg teljesen hülyének nézel?? Te aki hogy segítsen mindig ott volt, nem tud válaszolni egy KIBASZOTT SMS-RE?? Azt hittem hogy jobban ismerlek, ezek szerint nem tévedtem.- a kis beszédem közben döbbenten figyelt, nekem meg könnyek gyűltek a szemembe. "Alkohol...érzelmessé tesz" gondoltam, de nem érdekelt. Lehúztam a megmaradt boromat, és szinte köpve odavetettem egy "jó éjt"-et, nem rám nézett, a kilátást nézte, nagyokat nyelt de tartotta magát, csak megfeszített állkapoccsal ült és nyugtalan tekintettel figyelte a várost. Pár másodpercig néztem hogy milyen reakciója lesz, de semmi. - Hát jó. Be trappoltam a lakásba, és becsaptam  magam mögött az erkélyajtót. A háló felé vettem az irányt, de az ajtóból még visszanéztem, az asztalon könyökölt, két tenyerével végigsimította az arcát utána a haját, és megállapodott a keze a fejtetőjén, úgy támaszkodott és mély levegőket vett. Nagy bűntudatot kelthettem benne, ilyennek még nem láttam.

Lefeküdtem, ki kellett aludnom a nap fáradalmait. Végül úgy döntöttem hogy az ágyamban alszom, ő meg ott ahol akar. Nem kellett sok hogy elaludjak, ez nagyjából éjfél körül lehetett, de 2-kor fel is keltem, gondoltam kimegyek inni egy kis tejet. Amikor kiléptem a szobámból próbáltam csöndben lenni nehogy felébresszem Tomot, de nem a kanapén aludt úgy tűnik. Egy kicsit meglepődtem, de még nem aggódtam, aztán láttam hogy a cipője és a kabátja eltűnt. -Tom! - szólongattam, de nem jött válasz, elment. Gyorsan kabátot vettem, még a pizsimet se cseréltem át, csak mentem.
-TOM! -ordítottam, az utcán, nem tudtam hová mehetett hiszen nem ismerte a várost. "Gyerünk, gondolkozz, milyen helyeket ismer Tom" szinte hallottam a fogaskerekeket dolgozni. Úgy döntöttem hogy a Nemzeti Múzeumhoz megyek először. El is indultam, nem volt messze. Út közben el kezdtem félni "Mivan ha nem is itt kéne keresnem? Nem néztem meg hogy elvitte-e a bőröndjeit, lehet haza ment. Istenem" és ekkor értem oda a múzeumhoz, és ott ült Ő, a raklappadokon. Hirtelen elöntött a düh és az öröm - THOMAS WILLIAM HIDDLESTON - emeltem fel a hangomat, mire ő felnézett, én meg rohanni kezdtem mire ő felállt. Szinte ráugrottam - Te TELJESEN HÜLYE VAGY? - kérdeztem, majd hirtelen ötlettől vezérelve kezeimet az arca két oldalára tette, és magamhoz húzzam és adhassak neki egy puszit a szájára. Ez után felpofoztam.
- Neked aztán vegyesek az érzelmeid. - ledöbbenve állt, én csak elnevettem magam, de aztán komolyra fordítottam a szót.
- Te miért mész el szó nélkül, egy szinte teljesen idegen városban?! Tudod hogy aggódtam? Ha még egyszer ilyet csinálsz, és neadjisten meghalsz, én kinyírlak! - Ő mosolygott, aztán körbefont a karjaival, és megölelt, és visszaöleltem és egy nagyot sóhajtottam - Bocsánat.- súgta oda. - Amúgy meg szép a pizsid is. - nevette el magát, mire én vállba vágtam.

Amikor hazaértünk, én a hálószoba felé vettem az irányítást, mire Tom megállított, könnyes szemmel nézett a szemembe - Jézusom mi a baj? - aggódva néztem rá, fogalmam se volt róla mi lehet a baja. Ekkor egy huncut mosoly húzódott az arcára "Ja igen...színész" gondoltam, ő meg futni kezdett a háló felé. Nekem se kellett sok idő, mire leesett hogy át vert. - Te szemét! - futottam utána. Ő már az ágyon feküdt, de ez nem zavart, a háború az háború. Ráugrottam és próbáltam lerugdosni az ágyról, de nem ment, mögém került egy óvatlan pillanatomban, és átfogott a karjaival. Egy kicsit még rúgkapáltam,  aztán belesuttogta abbahagytam. -Utállak -mondtam, mire ő csak nevetett és én is elmosolyodtam. Ő erre a fülembe suttogott - Mindketten aludhatunk itt, elég nagy ez az ágy. -erre enyhített a lefogásomon, de én nem másztam ki a karjai közül, megnyugtató volt a közelsége. Ezután betakart, még éreztem az ölelését magamon, amolyan "kis kifli nagy kifli" szerűen voltunk, a lélegzetünk összehangolódott, és elnyomott az álom.

15. A bor a pincében

Oké nyugi, semmi probléma nincs miért izgulnod végülis csak Tom jön ide, hogy 3 hétig együtt dolgozzatok...jaj ne. "Hogy fogok a szemébe nézni? Hogy vonjam kérdőre hogy ne tűnjön úgy mintha egy paranoiás őrült lennék?" Ilyen kérdések játszódtak le a fejemben hiszen azért afölött a tény felett hogy csak úgy volt-nincs módon tekintett rám, most meg már nem is létezem a számára, nem tudok csak úgy gondtalanul elsiklani. A saját régi kocsimmal mentem, nem tudtam mi lesz, nagyon féltem de muszáj volt ezt a lépést megtennem.

Amikor odaértem pánikolni kezdtem "Te jó ég annyira elmerültem a részletekben, meg ebben a kérdőre vonásban, hogy semmi másra nem gondoltam. Csak legyen szerencsém és mondd hogy Jess Mindent elintézett neki.." És akkor megláttam.. A szívem a torkomban dobogott - hogy nézhettem ki, mint egy halálra rémült kisállat - nagyon ideges lettem de meglepetésemre Ő is annak tűnt.
- Szia - köszönt ő először, a ujjaival birizgálta a bőröndje cipzárjának kis zsinórját.
- Szia - "Fenébe, egy 'Szia' ?? Mi van velem? Gyerünk már!" - Hogy vagy? - csúszott ki egy kicsit esetlenül "Jó nem próbálkozok többet, csak rosszabb lenne". Ebben a pillanatban minden izgalmam elmúlt és megvilágosodtam avval a "mindent magasról letojok" érzéssel, tökéletes. Már válaszolt is volna a kérdésemre de meg se vártam, csak elvettem az egyik bőröndjét és be dobtam a kocsiba, majd nyúltam volna a másikért is, de megfogta a kezem.
- Hé, ugye nem gondolod hogy te fogsz cipekedni nekem? - nevetett. Majd látta hogy csak vállat vonok és beülök a vezetőülésre. Értetlenül nézett utánam, majd elindult az anyós ülés felé. - Mi a baj? - kérdezte.
- Úgy nézek ki mint akinek baja van? - válaszoltam vissza egy kérdéssel flegmán, bár tudtam hogy igen, úgy nézek ki.
- Ő igen? Teljes mértékben úgy nézel ki. - bátorítóan rám mosolygott de aztán újra felvette a komoly arckifejezését. Gondoltam belecsapok a lecsóba.
- Szóval most már érdekel hogy mi van velem? Milyen megtisztelő, köszönöm Mr. Hiddleston. - "Ezaz, ezt jól megkapta, ügyes vagy" gondoltam, tényleg tetszett, ahogy láttam a rémületet, a beismerést, és a megbánást egyszerre a tekintetében. - De már az is elég hogy egyáltalán szóba állsz velem. - tettem fel a pontot az I-re. Ő sóhajtott egy nagyot.
- Figyelj én sajnálom csa....
-Ne, ne mondj semmit, csak hogy hova kell vigyelek és aztán üljünk csendben egymás mellett és hallgassuk a rádiót. - ez tűnt a legjobb döntésnek. Fura, eddig meg akartam tudni az okát, de most ebben a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Na meg most már Tom a tökéletesen makulátlan lelkiismerete miatt úgy is elfogja mondani, már csak rajtam áll hogy mikor.
Kicsit megszeppent, pán percnyi néma csöndben ültünk, vezettem, kopogtam az ujjaimmal a kormányon és szólt a rádió. Éppen valami régi magyar sláger ment, egy tipikus olyan amiről semmit sem tudsz de a szövegét oda-vissza ezért észre sem vettem hogy elkezdtem halkan énekelni. Gyorsan ráeszméltem a "hibára" és abba is hagytam, de amikor ránéztem Tomra ő csak aranyosan mosolygott rám.
- Min vigyorogsz ennyire? - kérdeztem kis felháborodást színlelni, bár Tom kedves mosolya eléggé megnehezítette.
- Hát ez aranyos volt - kuncogott. mire én csak fújtam egyet.
- Na elmondod hogy hova kell vigyelek vagy csak körbe-körbe furikázzunk, és itt fogsz aludni?
- Mi ezt hogy érted? - látszott rajta hogy összezavarodott, de a kérdését tekintve én is.
- Mit nem értesz? Melyik szállodába foglaltatok lakosztályt? - elkerekedett a szeme. - Én azt hittem ezt Te intézed. - mondta, mire majd megállt bennem az ütő.
- MI?? Nem tudod hol fogsz lakni? - mondtam egy kicsit hangosabban a kelleténél - Hívd Jessiet biztos elintézte, csak elfelejtette mondani.
- Jó jó jó, nyugi. Ennyire ne aggódj miattam - egy kicsit elszégyelltem magam, tényleg nem úgy tűnt mintha aggódnék miatta, inkább mintha a bőrömet félteném hogy biztos ne az én hibám legyen.
Pár percnyi heves telefonálgatás következett aztán Tom letette és elkeseredetten sóhajtott.
- Valóban elfelejtette mondani...
- Huhh, mondtam hogy nem lesz semmi, Jess elintézi, és... - láttam hogy azért nem ilyen egyszerű a helyzet-Most mi van?
- Hát elvileg lefoglalta a szobát, de nem közvetlenül. Így a hotel nem fogadta el a foglalást valami konferencia miatt... Azt mondta intézkedik, de egy jobb hotelbe most tuti nem fog tudni foglalni helyet. Ha szerencsénk van akkor jövőhétre lesz hely. Addig valami kisebb hotelben kéne megszállnom, szóval segíthetnél valami jót találni, nem kell öt csillagos de azért ne kelljen megosztanom az ágyamat csótányokkal. - utoljára odahintett egy fájdalmas mosolyt felém, de látszott rajta hogy nem tudja hogy mit tegyen. Én viszont tudtam mit kell tennem, hát vezettem is a célhoz.

XxXxXxXxXxX

- Kiszálláááááás. - ordítottam, mire ő csak értetlenül nézett.-

-Ez nem egy hotel ha jól látom.. - vádlóan nézett rám

- Igen, lebuktam, de mégsem hagyhatom hogy valami béna poros egérlyukban lakjon Mr. Hiddleston. - hogy rájátsszak egy kicsit meghajoltam az "uraság" előtt, mire ő csak nevetett - üdvözlöm a Hotel Artemiszben, csillagot még nem kaptunk de az anyukám szerint szép környék - kacsintottam rá és mindketten elnevettük magunkat.

- Őrült vagy. - mondta Tom és megölelt, a hirtelen jött nevetés hirtelen is ment el, és komoly hangvételűen folytatta - Sajnálom a...tudod. Csak..-de közbevágtam - Ne.. ne most, csak gyere, biztosan fáradt vagy. Alhatsz az ágyban.

- Mi? Nem, a kanapén alszom..

- Csak hiszed nagyfiú. 

- Már megint kezded? - mindketten nevetésben törtünk ki, hosszú és tartalmas este elé nézünk... azt hiszem van egy kis bor a pincében.

14. Segítség??

Eltelt két hónap is, azóta tartottam kiállítást Németországban, Finnországban, és meghívtak Franciaországba is és persze itthon is megismertek, nem győztem festeni, a képeim elkeltek, és egyre többet fizettek érte, sok új barátot szereztem, sok támogatót, úgy éreztem minden sínen van.
Éppen hazafelét tartottam egy kiállítás megnyitóról - pont ott volt, ahol az első kiállításom is, egy kis hely de kötelességemnek hittem hogy visszatérjek oda ahol először annyira izgultam hogy hogy fogják fogani a képeimet. Nem volt olyan régen, mégis olyan távolinak tűnt annyi minden történt ezalatt az idő alatt- mikor megcsörren a telefonom, és nem a munka telefonom amit mostanában használok, hanem a régi személyes. Jessie hív, kényszeresen elmosolyodtam.
-Szia Jessie! - egy kicsit hülye hanghordozással mondtam, mint egy óvodás mikor barátkozni próbál.
-Hallom örülsz nekem szivi! - nevetett- A helyzet az, hogy hallani akartam felőled. - "Mi? Ennyi?" gondoltam, egy kissé szégyenlősen és egy kis gyanúval a hangomban válaszoltam. -Valóban?
- Lebuktam...de az is közrejátszott ám. Szóval gondolkoztam azon hogy mi lenne ha nyitnék egy galériát Budapesten. Utána néztem és van egy régi gyárépület szerűség a városban, nagyon jól belehetne rendezni, olyan lenne mint aaa... hogy is hívjátok? Romkocsma? - hümmögtem egyet hogy "igen, romkocsma" aztán folytatta - Jó, szóval romkocsma feeling lenne, meg minden.
- Ez nagyon jó, és gondolom ide is jönnél egy kis időre. Majd megmutatom neked a látnivalókat, és.. - kezdtem bele izgatottságomban, és nem is akartam abbahagyni, de közbe vágott.- Héhéhééé ácsi csajszi! Nyugi! Igen, odamegyek, és igen, nagyon jó lenne együtt várost nézni, de - hangsúlyozta a "de" szót -előbb ezt meg kell beszélnünk. Nekem van még itt egy kis elintézni valóm, és tényleg csak egy kevés időre tudok odamenni, szóval úgy gondoltam ha neked jó átvehetnéd a szervezést berendezhetnéd úgy ahogy jónak látod, bízok benned. Na meg persze a Te képeiddel szeretném megnyitni a galériát, megfelel?
- Mi? Hogy megfelel e??? Szívesen elvállalom. - hirtelen el se hittem, nagyon felpörögtem - Ez nagyon jó, köszönöm Jessie! És mikor lesz ez?
- Ne akadj ki de...3 hét múlva.
-MI?? 3 HÉT? Ez nagyon kevés idő, és nem is tudom hogy milyen állapotban van a hely egyáltalán és...- megálltam, elszámoltam háromig, aztán vettem egy nagy levegőt, nem akartam nemet mondani, és ez fontos, ráadásul még Jessienek is tartoztam meg hát amúgy is a barátnőm. - Rendben, megoldom. Nem kell aggódnod.
- Nem aggódom, bízok benned. Ráadásul nem akarnám az egész feladatot rád hagyni.
- Mi? Ezt hogy érted?
- Lesz egy segítőd, Tom elvállalta hogy kampányolja ezt az egészet, holnap érkezik oda és segít neked. Nem lehet majd mindig ott hiszen saját más feladatait is intézi, de biztos vagyok benne hogy majd megkönnyíti a munkád. Meg amúgy is jó csapat vagytok ti ketten.- Tom... Azthittem majd megáll a szívem, azóta nem beszéltünk, nem válaszolt az sms-emre, már el is felejtettem milyen jóba lettem a nagy Tom Hiddlestonnal. Gondoltam neki ez semmi, hiszen ki vagyok én hozzá képest, és ezért nem érdekelte hogy a dovábbiakban mi van velem, csak Jessie miatt volt kedves velem, és most ide jön és olyan kínos lesz...de jó..
- Oh.. értem. Rendben. - mondtam jóval kedvetlenebbül mint amilyenre akartam.
- Mi az? Minden rendben van?
- Ja igen persze, csak mennem kell, csak küldd el sms-ben hogy mit kell tudnom. Szia Jess.
- De Mis..- de nem tudta végig mondani mert már ki is nyomtam. Tom idejön?  Mik lesznek még itt..nem tudom, de abban biztos vagyok hogy még számon kérem rajta hoyg legalább elköszönhetett volna, én tényleg azt hittem hogy barátok lettünk. De ezek szerint nem..

13 ha még akarunk teázni

Miután pár napig megfigyeltek és megbizonyosodtak arról hogy jól vagyok - már amennyire lehetek - haza engedtek végre. Boldogság öntött el mikor végre friss levegőt éreztem, és nem azt a borzalmas kórház szagod. Tom kísért haza a hotelbe, amit még mindig Jessie tartott fenn nekem és amit eléggé szégyelltem is, de a helyzetemre való tekintettel elfogadtam. Nem beszéltünk a csókról, nagyon sokat volt mellettem, és olyan volt mintha már 1000 éve ismerném de sosem került szóba hogy mi lesz ez után. Pedig várható volt hogy semmi egyszerű.

- Köszi hogy elkísértél, mire mennék nélküled.- öleltem meg óvatosan amikor odaértünk. Tom mintha elpirult volna. 

- Tudod hogy számíthatsz rám. - "már megint a szerénysége" gondoltam "még csak azt se mondja hogy szívesen mert számára ez természetes..Istenem hogy lehet ilyen mesébe illő, anyám!"

- Nem jössz be? Megihatunk egy teát ennyivel tartozok. - vigyorogtam, hiszen tudtam hogy ezzel csak még jobban zavarba hozom hogy megemlítem a tartozásomat. És így is lett. - Missi...Ugyan.Nem tartozol semmivel.. khm, mondjuk egy csésze tea jól esne- fülig ért a szája, mit is mondjak..Brit. 

- Jolvan - kuncogtam és már nyitottam is az ajtót.

 Mindig amikor beléptem ide az újdonság érzése fogott el, mint a kedvenc filmednél, akárhányszor látod mindig izgulsz rajta. Na ez is pont ilyen volt, a kedvenc filmem amit még mindig nem fogtam fel hogy igen, ez velem történik. Tom látta rajtam hogy gyermeki izgalom fogott el, szóval gondoltam megmagyarázom.- Olyan szép ez a hely, nem tudok betelni vele. - mosolyogtam, aztán egy kicsit szomorúan folytattam - Bár egy kis bűntudatom is van hogy Jessienek rám megy a vagyona, kicsit frusztráló. - a tarkómat birizgáltam, majd mintha csak leráznám magamról az érzést vállat vontam- legalább már nem sokáig. 

Tom arckifejezése hirtelen megszilárdult, mintha többszáz gondolat futott volna át rajta. 

- Mármint..Hogy érted hogy nem sokáig?

- Amint a Doktor megengedi visszamegyek Magyarországra - mosolyogtam, utána rögtön rájöttem hogy ez mégsem olyan vidám dolog. Hiszen még mi sem tudjuk hogy mi van közöttünk, most nem hagyhatom nyitva a történetet, mondanom kell valamit - Vagyis nekem nem ez az otthonom Tom, nem maradhatok itt, ha itt maradok lehet hogy annyi dolog fog idekötni az "új" - cicafüleket formáltam az ujjaimból - életemből hogy el fogom felejteni a régit, és ez az amitől félek. - megértően bólogatott, hm ez jól ment, de..de nem mégsem szomorú lett a tekintete.

- Az a baj, hogy teljes mértékben megértem így semmit sem tudok felhozni hogy maradj. - közelebb hajoltam és megöleltem, erős volt az ölelése de gyengéd, biztonságot adott. - hiányozni fogsz.

- Te is. 

Pár percig  -amik óráknak teltek - csöndben ültünk, aztán összeszedtem minden bátorságomat és belevágtam: - Figyelj az a  csók..én sajnálom nem lett volna szabad, csak tudod olyan mintha évek óta ismernélek megbízom benned, és így tört ki belőlem. - "hm elég hülyén hangzott, olyan mintha tök okosan akartam volna megfogalmazni" - Azt hiszem. - tettem hozzá "Tökéletes." gondoltam, ügyesen kompenzáltam.

- Ne sajnáld, én voltam az aki ezt erőltette - "ERŐLTETTED?? Ohh kérlek"- és valóban van benne valami amit te mondasz, én is ugyan ezt érzem.- miután ki mondta összeakadt a tekintetünk. Mosoly kúszott az arcára majd hozzá tette - Azt hiszem. - mindketten nevettünk. 

 xXxXxXxXxXx

Egy hét múlva a Doktor szerint utazhattam, mindent megköszöntem Jessienek aki a repülőtérre is ki kísért.

- Majd ha gondolod és megint Londonban jársz csak hívj és csinálunk egy új kiállítást. Milyen a siker? Jó mi? - elnevettem magam- Azért még ott nem tartunk -mondtam.

- Viccelsz csajszi? - igen, idő közben elég baráti lett a viszonyunk - Jól megszedted magad a képeken, az emberek imádtak. 

- Köszönöm - éreztem ahogy elpirulok a dicsérettől, de való igaz, eszméletlen sokat voltak képesek fizetni pár béna kis képért.

- Jaaaj te lány nem bírom tovább gyere ide! - magához rántott és úgy megölelt, hogy majd kimonyta belőlem a szuszt. Amikor már úgy éreztem itt az idő most vagy megfulladok, megkocogtattam a hátát - Hé! Jes...sie. HÉ! 

- Ó bocsi - eltolt magától, és mintha az bármit is segítene leporolta a ruhámat - Elragadtattam magamat, bocsánat. - mindketten elnevettük magunkat.

 

 xXxXxXxXxXx

 A búcsú nehéz volt, Tommal a hotelben töltött beszélgetés óta nem beszéltünk, szóval csak egy sms-t küldtem neki. 

"Szia. Mint mondtam visszamegyek Magyarországra.

Sajnálom hogy nem tudtam ténylegesen elköszönni a múltkor 

csak tudod azt hittem még lesz alkalmam...

De hé lehet még visszajövök valamikor, ha még akarunk teázni tartsd fent nekem a kanapét.

Hiányozni fogsz.

Missi.xo"

Az idegesség ellenére sikerült átaludnom a repülőutat, és mire észbe kaptam. Láttam a gyönyörű Budapestet.

12 The sweetest kiss ever

Nem igazán emlékszem semmire. Gyors léptek kopogását hallottam, utána a nevemet hallottam de nem tudtam reagálni, aztán valaki az ölébe vett, még éreztem hogy megyünk le a lépcsőn, hogy be tesz egy  kocsiba és elindulunk, nem hallottam vagy láttam, csak elmosódott hangokat és foltokat. Utána sötétség.

A kórházban ébredtem a gépek sípolására, fájt mindenem de körbenéztem egy egyszerű fehér szoba volt mint minden kórházi szoba. Egyedüli beteg voltam, de mégsem voltam egyedül, Tom ott ült a mellettem lévő fotelben és aludt. Nem lehet hogy itt van velem, biztos nehéz napja volt hogyha így kiütötte magát, gondolom meg kellett adnia az adataimat meg mindent. Észre se vettem a nagy gondolkozásba hogy közben ő is felébredt, a tekintete egy kicsit ködös volt még, de ahogy meglátta hogy felkeltem elkerekedett, és rögtön mellém ugrott.
- Hála istennek hogy végre felébredtél! Úgy aggódtam érted. - végig mélyen a szemembe nézett, tényleg nagyon aggódott, de ahogy látta az értetlen tekintetem elszomorodott.
- Mi..Mi az..?
- 3 napig kómában voltál, nemtudták hogy felébredsz e.. - nem hittem el amit hallok, eddig bele sem gondoltam hogy mi történt de most minden beugrott, akit a nagy szerelmemnek hittem majdnem megölt, és meg is erőszakolt volna hogyha nem fél a következményektől, utána meg csak úgy otthagyott bármiféle segítség nélkül. De most itt vagyok, és itt van velem Tom -aki időközben megfogta a kezem, ami mindennél több erőt adott - aki jött, és segített, ha nem tette lehet most nem lennék itt, és a jelek szerint végig itt volt velem. Amíg mindezt végiggondoltam magamban egy könnycsepp gördült végig az arcomon, szívem szerint bőgtem volna mint egy kisbaba, de mivel még közel sem voltam tele energiával még ahhoz sem volt erőm, na meg gondoltam Tomnak annyival tartozom hogy most erős leszek. Lassan felemeltem a tekintetem hogy a szemébe nézhessek.
- Köszönöm- a hangom remegett de mosolyogtam amennyire bírtam.
- Nemnemnem! Te nem köszönsz semmit - "szidott" le - Én köszönöm hogy elég erős voltál, az a szemét majdnem megölt.. Amikor odaértem félholtan a falhoz voltál dőlve, szólongattalak de nem reagáltál. Nagyon megijedtem, hívtam a mentőket és amikor hallottam a szirénát levittelek, bár nem tudom hogy gondoltam hogy megmozdítalak, az orvosok is mondták hogy nagy szerencséd volt hogy a törött bordáid nem lyukasztották át a tüdőd, én meg csak úgy emelgettelek, te jó ég..
- Azért vegyél levegőt is haha..aucs - nevettem el magam hogy ezt az egészet körülbelül 20 másodperc alatt darálta le, de nem volt jó ötlet, a bordáim felsajdultak.
- Csak óvatosan, lehet felébredtél de még mindig nem vagy száz százalékos.
- Ha nem mondod hülyén halok meg..-aztán mikor rájöttem hogy most nem kéne a halálommal viccelődnöm ránéztem és bocsánatkérő fejjel vigyorogtam rá- bocsi? -mire ő elnevette magát.
- Tudtam hogy őrült vagy... de hogy még hogy életveszélyben is a haláloddal viccelődj - nevetett és csóválta a fejét, és csak kuncogtam egy kicsit. Aztán hirtelen elöntött egy érzés, és egy fura ötlet.
- Nem is tudod még hogy milyen őrült vagyok. - néztem rá huncutul, de ő csak értetlenül nézett, majd felemeltem a mutatóujjamat és közelebb hívtam. Egy kicsit vacilált, de megtudom érteni az arckifejezésem láttán én is elbizonytalanodtam volna - Na gyere már, nem harapok csak súgni akarok valamit. - egy kicsit még bizonytalanul de odahajolt, én meg abban a pillanatban nyomtam egy puszit az arcára, mire meglepődve felém fordította az arcát de egy centit sem távolodott el. Elvigyorodtam olyan "küldetés teljesítve" arccal, mint aki jól végezte dolgát. Ő ezen egy kicsit kuncogott, és megnyalta a száját  - ó igen, Tom jellegzetes szájnyalása, szerintem mindenki jól ismeri- de még mindig nem távolodott el, majd valami megcsillant a szemében - Mivan? - kérdeztem egy kicsit ijedten, vajon milyen ötlete támadhatott?
- Csak egy? A másik oldalra nem is kapok puszit? - kocogtatta meg az arcát, és kacéran nézett, csak megvontam a vállam és már adtam is a puszit, de az utolsó pillanatban elfordította fejét így az ajkam az övéit találta meg, nem váltott át csókcsatába, tényleg csak egy puszi volt.
- Úgy látom eltévedtél - vigyorgott.
- Teeeeee! - mondtam tettetett  haraggal, majd nem bírtam tovább én is elmosolyodtam, na meg az arcomat is elöntötte a forróság.
- Elpirultál.- "Na vajon miért??" gondoltam, és éppen szólásra nyitottam a számat hogy jól kiosszam, de az a kezébe vette az arcom és nem tudtam dühös lenni, csak nem értettem.
- Most mi történt? - úgy nézhettem ki mint egy megijedt őzgida, csak néztem a szemeibe amikből az őszinteség és a megértés sugárzott - "Hogy lehet valaki ilyen férfias és kisfiúsan sármos egyszerre?" Gondoltam-  A kék szemei mintha a lelkembe láttak volna, a kék szemei amit egyre közelebbről láttam, amikor az arca már csak pár centire volt az enyémtől becsuktam a szemem, a számat meg résnyire nyitottam, majd éreztem ahogy hozzáér az ő ajkaihoz. Ahogy viszonoztam a csókját kicsit nagyobb mozdulatokat tett, hirtelen megteltem energiával, mintha csak átadná nekem az övét. A nyakára kulcsoltam a kezem, és már én is rendesen kivettem a részen a csókból. A legédesebb csók valaha.

11. Ments meg.

Írtam Dávidnak egy sms-t út közben, hogy átmegyek hozzá, a szívem vadul dobogott, de a látásmódom kinyílt, London egét szürke felhők borították, de mintha sokkal naposabb lett volna minden, az emberek boldogabbnak tűntek, olyan volt minden mint a filmekben amikor a főszereplő végre megtalálja a saját útját. Érdekes.
Amikor odaértem, mosolyogva fogadott majd beinvitált. Mindig is szerettem a stílusát, amit a lakása is tükrözött, mindent ötvözött, és a vége tökéletes összhang lett, egy kicsit sem hasonlít Toméhoz. Mikor csak bólintottam köszönésképpen -képtelen voltam megszólalni, gombóc volt a torkomban - megkeményedett az arckifejezése.
- Mi a baj? -kérdezte komolyan. Úgy dobogott a szívem hogy azt hittem megúszom ezt az egészet és elájulok, és olyan szerencsém lesz hogy talán úgy beverem a fejem hogy addig kómába esek amíg el nem felejt. Persze túl egyszerű lenne.
- Beszélnem kell veled. - sütöttem le a szemem megbánóan, de belül csak arra tudtam gondolni hogy "Komolyan ezt mondtam?? Ekkora közhelyet..". Valahogy nem féltem véget vetni ennek, már nem szerettem, ironikus hogy csak vissza kellett kapnom őt ahhoz, hogy rájöjjek hogy jobb volt nekem nélküle, és továbblépjek.
- Hallgatlak - mondta közömbösen, én csak néztem, a tekintete fájdalmas volt, de nem szomorú...inkább dühös. Tudta mi jön, biztos látta már rajtam hogy nem vagyok ugyan az mellette, de ilyen reakcióra azért nem számítottam, így még nem láttam őt előtte. Kezdtem megrémülni. Megköszörültem a torkomat és próbáltam bele kezdeni. Elmondtam hogy nem érzem már ugyan azt, hogy azt hittem minden ugyan olyan lesz mint régen, de semmi sem az. - És...és szerintem...most kéne befejezni. -a mondat végére elvékonyodott a hangom, szinte alig hallhatóan fejeztem be, hogy lássam az arcát felemeltem a tekintetem az addig velem szemben ülő Dávidra, de már nem ült. Felém magasodva állt, olyan tekintettel, hogy akkorra már tényleg megrémültem, ahogy a dühös szemébe néztem, és hátráltam ameddig a háttámla engedte. Látta hogy félek. Egy kacér mosoly kúszott az arcára. Rettegtem mit akar, és akkor belemarkolt a hajamba és felrántott,  az arcához közel húzza a fejem, hogy muszáj legyen a szemébe néznek, már potyogtak a könnyeim, fájt de nem érdekelt, csak féltem hogy mit akarhat. Nem ismerem, ezt az embert nem. Markoltam a kezét amivel a hajamat húzta, hogy enyhítsem azt, de nem éreztem változást, csak sírtam, könyörögni próbáltam.
- Leszarom ha könyörögsz - suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg. Szinte köpte a szavakat. - Megtanulhatnál tisztelettel beszélni velem, mert akkor lesz vége ha én mondom kislány. - megcsókolt, agresszíven, szinte harapott de én nem csókoltam vissza, összeszorítottam az ajkaimat és próbáltam eltolni magamtól. Lelökött a székre olyan erővel hogy felnyekkentem és mielőtt még fel tudtam volna rá nézni hogy mire készül egy ütést éreztem a jobb szememnél, aztán egy másikat az egész baloldalam nekiütközött valaminek.....a padlónak, megütött és olyan erővel hogy leestem a földre, már nem tudtam hogy mi csorog végig az arcomon, a vér vagy a könnyek. Ekkor egy másik ütést éreztem a bordáimnál, a látásom homályos volt, de láttam hogy lendül a lába, aztán még egyszer, majd megint. Már nem éreztem a fájdalmat, azt hittem meghalok. Majd közelebb hajolt, nem néztem rá, de éreztem a leheletét, megpuszilta az arcomat - Felfogtad hogy esélyed sincs? - a hátamra fektetett, felnyögtem a belémnyilaló fájdalomtól a bordáimban, megint csókolt, fölém került, de már se lelki, se testi erőm nem volt ellenkezni, csak mozdulatlan voltam és beletörődtem, csak egy kérést tudtam mondani, könyörögtem ami egy elhaló sóhajnak hatott - ké-hérlek...ne. - a könnyeim potyogtak, de már nem fájt.
Pár perc múlva megállt, felállt és idegesen sétált ide oda, még mindig homályos volt a látásom, de figyeltem ahogy elővett egy táskát, és mindent beledobált, ruhákat, iratokat, pénzt. Felvett egy fekete kapucnis pulcsit és egy baseball sapkát és elment. Nem tudtam mi történt, valószínűleg félt a következményektől.
Én ott feküdtem, megsemmisülve. Féltem hogy visszajön, de amikor megpróbáltam megmozdulni, belém hasított a fájdalom. "Nem lehetsz gyenge! Most nem" biztattam magamat, és lassan de biztosan felültem, szinte elviselhetetlen volt a fájdalom, a bordáimban főképpen és a bal kulcscsontom is biztosan eltörött, a jobb szememet csak résnyire tudtam nyitni, valószínűleg úgy néztem ki mintha egy vesztes csatából jöttem volna - végülis igaz - ki akartam menni az ajtón, el akartam innen menni, de szinte kiestem a lépcsőházba, felszisszentem amikor a falnak dőltem. Rá kellett jönnöm hogy idáig is alig tudtam magam elvonszolni, nemhogy lemásszak a lépcsőn.
Nem vagyok egy hívő, de már imádkoztam hogy jöjjön arra egy lakó, aki majd segít, persze most sem volt szerencsém. A legjobb lehetőségnek Tom tűnt, hát elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Szinte azonnal felvette.
- Szia! Már kezdtem aggódni, hogy ment? - hirtelen mintha mindent újra átéltem volna, sóhajtottam, mire ő kissé ijedten megkérdezte. - Mi történt Misszi??
- Én..én..-dadogtam, levegőért kapkodtam, már megint a könnyek - segíts...kérlek. - könyörögtem, bár tudtam hogy neki nem kell, de tehetetlen voltam.
- Hol vagy? Mi történt?? - erős aggodalom szűrődött ki a hangjából, elmondtam a címet, és még hozzá tettem :- Könyörgöm siess.. - és letettem, fáradt voltam, úgy éreztem elernyednek az izmaim, a szemem leragadt, de tudtam hogy nem lenne jó ötlet elaludni. Vártam Tomot, mint a megmentőmet.

Bocsi, tudom hogy ezen a hétvégén nem hoztam részt, de egyszerűen nem jön az ihlet, és így nem lenne jó (az amúgy is elég kezdetleges) írásom. Sajnálom, legyetek türelemmel, már akit érdekel. :)

10. Túl sokat segítettél

Reggel hol máshol ébredtem volna, mint az ágyba. Felkeltem, felöltöztem, az ujjaimmal egy kicsit megfésültem a hajamat, utána kimentem a nappaliba. Az orromat egy finom illat csapta meg, palacsinta? Vagy valamilyen süti? A konyha felé vettem az irányt. Út közben láttam a kanapén egy takarót és párnát, természetesen már összehajtogatva "Hát végül mégiscsak vesztettem...De legalább az ágy kényelmes volt" gondoltam, próbáltam a jó oldalát látni, bár nem volt nehéz jó érzéssel visszagondolni a tegnap -vagyis ma - estére.
Amikor a konyhához értem, megálltam az ajtóban, ő dudorászva a tűzhelynél állt és forgatta a palacsintákat mint egy profi szakács, komolyan órákig tudtam volna nézni csak azt ahogy a palacsintákkal "bűvészkedik", de ekkor észrevett.
- Ó jó reggelt! - vetett felém egy mosolyt, de ég mindig járt a keze - Remélem jól aludtál. Csináltam palacsintát.
- Neked is jó reggelt. - beleszagoltam a levegőbe - Igen. Érzem.
- Ülj le - intett, majd letett az asztalra két-két palacsintát, és kihúzta nekem a széket, már meg se lepődtem hogy ilyen udvarias.
- Köszönöm -bólintottam. És elkezdtem a palacsintát, láttam már angol palacsintát ( crumpet) de ez inkább olyan volt mint a filmekben. Amerikai palacsinta, nagyon finom volt, bár először egy kissé furcsa. - hmm. Tudod még sosem ettem ilyen palacsintát, de nagyon finom.
- Tényleg? Én is jobban szeretem, mint az Angol palacsintát, nálatok milyen a palacsinta? -érdeklődött.
- A Magyar palacsinta teljesen más, nem ilyen sűrű, így vékony lesz és nagyobb, bele teszünk, kakaót, lekvárt néha húst, és felcsavarjuk - meséltem, elég nagy beleéléssel. Ha külföldinek meséltem valami magyar dologról, mindig izgatott lettem, szeretem megosztani hogy milyen is a magyar élet, mindig is szerettem.
- Nem hangzik rosszul, egyszer majd kipróbálom, sajnos amikor Magyarországon voltam, nemigazán volt időm kipróbálni a magyar dolgokat. Bár a gulyás levest megkóstoltam, tényleg egészen különleges.
- Ezt jó hallani. -mosolyogtam rá, majd mindketten elfogyasztottuk a reggelinket csöndben, ő előbb befejezte majd megszólalt amikor látta hogy én is végeztem
- Tudod.. ami a tegnap estét illeti, nagyon sajnálom. - alig fejezte be én máris rávágtam a válaszom. - Én nem - mondtam komolyan - Én nem sajnálom. - ismételtem önmagam.
- Miért? -úgy kérdezte mintha tényleg nem tudná.
- Azért mert jól el voltunk, nekem nagyon sokat jelentett hogy meghallgattál, és tény, az a csók elcsattant, és? Ez nem változtat semmin. És köszönöm. - mosolyogtam rá bíztatóan, mire neki is mosolyra húzódott a szája.
- Akkor jó. - egy kis szünet után folytatta - És mikor mész haza? - elszomorodtam, most esett le hogy haza kell mennem, ami annyira nem zavart, de annyi minden történt itt két hét alatt, mintha egy másik élet kezdődött volna.
- Pár nap múlva lenne esedékes - egy kicsit szomorúan mondtam - bár még egy kis időt szívesen maradnék.
- Mi állít meg?
- Nincs itt ismerősöm, vagyis, csak te és Jessie, de mindketten elfoglalt emberek vagytok, és csak a nyakatokon lógnék, meg már hiányzik it Magyarország, csak olyan keveset láttam még Londonból és...tudod mire gondolok. - egy kicsit elgondolkodott, én csak vártam a reakcióját.
- Tudod, segíthetnék ha akarsz még egy- két hetet maradni és... -de közbevágtam. - Nem! Túl sokat segítettél már eddig is, és tényleg mindent köszönök, de ezt igazán nem várhatom el tőled... És most szerintem valamit meg kell beszélnem Dáviddal.
- Oh persze.. kikísérlek. - felsegítette a dzsekimet, és elindultam, de az ajtóban egyszer még visszafordultam, és megöleltem Tomot. Olyan hálát éreztem iránta mint még soha, egész közel kerültünk egymáshoz. Visszaölelt, majd szinte hallhatatlanul mondtam - Köszönöm még egyszer. - persze meghallotta, és mintha erősebben ölelt volna, majd lágy és selymes hangon-  "te jó ég, milyen angyaltól  vette kölcsön ezt a hangot" gondoltam  - válaszolt - Szívesen tettem.
 Elengedtük egymás, még egyszer pillantást váltottunk, majd elköszöntünk. Taxiba ültem, amit persze Tom hívott nekem, és már úton is voltam Dávid felé, a torkomban dobogott a szívem, azért most mégis a "Nagy szerelmemmel" készülök szakítani.

9. Ezer éves barátság.

Néhány másodpercre a világ megszűnt létezni, de elhúzódott.
- Sajnálom, én csak...nem kellett volna. - heves bocsánatkérésbe kezd, de mikor meglátja az arckifejezésemet egy pillanatra megáll, majd értetlenül megkérdezi - Most miért vigyorogsz?- a kérdése visszarázott a valóságba, megráztam a fejem és válaszoltam.
- Ó..hát, nem tudom csak...megleptél - kicsit kuncogtam, még mindig nem tudtam letörölni a vigyort a képemről, csodálatos volt.
- Akkor nem haragszol?
- Én? Rád? - hökkentem meg (egy kicsit rá is játszva)
- Ezek szerint nem? - sóhajtott egyet, és érződött rajta a megkönnyebbülés.
- Nem. Nem haragszom. - lesütöttem a szemem, de még mindig mosolyogtam - tulajdonképpen jól esett. Mármint hogy éreztem hogy nem vagyok egyedül. -nem voltam benne biztos hogy jó ötlet, de közelebb léptem és megöleltem - Szóval köszönöm. Megint. - visszaölelt, de nem mondott semmit. Egy ideig csak álltunk, ellazultam az ölelésében, szinte már túlságosan is. Mellkasára hajtottam a fejem és becsuktam a szemem, aztán halkan ásítottam egyet.
- Álmos vagy? - kicsit távolabb húzódott hogy a szemembe nézhessen, de a szemem már alig volt nyitva.
- Ami azt illeti eléggé. Lehet hogy mennem kéne. - már éppen tettem volna egy lépést az ajtó felé, amikor megfogta a csuklómat.
- Héhé, szerintem ez nem jó ötlet túl fáradt vagy ahhoz hogy  biztonságosan hazajuss, még ha taxit hívok is. Aludj nyugodtan az ágyamba én majd alszok a kanapén. - olyan megnyugtató és kedves volt a hangja, mintha altatódalt énekelt volna, éreztem ahogy leragad a szemem.
- Mondanám hogy igazán nem szükséges, de azt hiszem igazad van. - bevezetett a hálóba, majd odament a szekrényhez és elkezdett turkálni, majd elővett egy pólót nekem adta.
- Tessék, ebben aludhatsz, nadrágot is adhatok, de valószínű nincs a méretedben. De nyugalom nem foglak zaklatni - kuncogott egy kicsit, de nekem csak mosolyra volt energiám. Majd megnéztem a pólót, ami egy fekete alapon egy trónon ülő Lokit ábrázolt és egy szöveget mellette, miszerint "I do what i want" itt már muszáj volt felnevetnem.
- Ez ko-ho-moly? -nevettem - fergeteges!- most már ő is nevetett.
- Kaptam pár Marveles cuccot, általában pizsamának használom őket, de ez a kedvencem.
- Megértem miért. Ami meg a nadrágot illeti: szerintem ez a póló egy is túlzással a bokámig ér. - elmosolyodott. -  most pedig fordulj el. - mondani akart valamit de már vettem is le a pólómat, és rögtön megpördült és az ablakpárkányra tette mindkét tenyerét és ott támaszkodott.
- Tudod, ki is mentem volna.
- Tudom - kuncogtam - de az nem lett volna ilyen szórakoztató, láttad volna az arcod. -nevettünk.
- Neked az a hobbid hogy másokat kellemetlen helyzetbe hozz?
- Ó ugyan. Nekem? Soha! - mondtam egy "csipetnyi" szarkazmussal. Felvettem a pólót ami kicsivel a térdem fölé ért, és nagyon kényelmes volt- Kész vagyok.
Megfordult, lenézett a lábamra, majd haladt a tekintetével felfelé (magyarul végigmért) de amint észrevettem magát gyorsan felnézett a szemembe. Egy kicsit mindketten elvörösödtünk.
- Hát akkor helyezd magad kényelembe, nem foglak majd felkelteni - el is indult az ajtó felé, én meg leültem az ágyra - ha bármire szükséged van csak szólj. - már a keze a kilincsen volt, de bántudatot éreztem hogy a kanapén kell aludnia.
- Várj! Nem akarom hogy a kanapén aludj, aludj csak a saját ágyadban. - felálltam és elindultam az ajtó irányába, hogy tudassam "Az enyém a kanapé", ő csak értetlenül nézet. Már az ajtónál álltam, de ő elállta az utat.- Hékás! Engedj ki! - mondtam játékosan.
- Te most tényleg azt akarod hogy hagyjalak a kanapén aludni? - erőltetetten felnevetett -Haha.. Jó vicc, most menj vissza, és most fordulj meg szépen és menj vissza az ágyba.- mutatott az ágy felé, és olyan hangsúllyal mondta, mint a szigorú apa aki éppen a kislányát tessékeli az ágyba aki még nem akar aludni. "Ha játszunk, hát játszunk jól" gondoltam, durcás képet vágtam és összefontam a kezeimet a mellkasom előtt.
- Ez nemé-hé-hééééér - hisztiztem, mire ő csak kuncogott, de én nem estem ki a szerepből. - Naaaaaa! Kérleeeek! - néztem rá a tőlem telhető legcukibb kiskutyaszemekkel, de ő csak megrázta a fejét és elindult ki, de én visszahúztam. - Hé nem hagyhatsz csak úgy itt. Egyedül. - aztán egy jó ötletem  támadt - Legalább amíg elalszom maradj. - pár másodpercig bámult rám, hogy vajon normális vagyok-e, vagy egyáltalán komolyan gondolom, de mikor rájött hogy teljesen, felsóhajtott, amiből valami olyasmit szűrtem le hogy "De nehéz az apaság".
- Azt hiszem annyira nem is vagy fáradt mint hittem.
- Csak át estem a ló túlsó oldalára. - vigyorogtam, mint aki jól végezte dolgát. - Na akkor itt maradsz?
- Amíg el nem alszol.
- Helyes. - bólintottam, majd elindultunk az ágy felé, de amire nem számított, hogy amint elállta az ajtó elől hirtelen megfordultam, és rohanni kezdtem a kanapé felé, valami olyasmit hallottam, hogy " Hé, ez nem ér!" de én csak a kanapéra fókuszáltam, "Ezaz, már csak 2 méter a célig......1....fél.." elrugaszkodtam a földről hogy majd a kanapéra érkezzek, de két kéz ragadta meg hátulról a csípőmet és hátrahúzott mielőtt elértem volna a kanapét. "Jellemző, tudhattam volna hogy a hosszú lábaival sétálva utolér" gondoltam,
- Csaltál! - mondta megdorgáló hangon. Szembe fordultam vele, és megbánóan néztem, bevált a tervem, már nem fogott, csak mintha a kezét pihentette volna a csípőmön. "Itt az idő" - Jól látod - mosolyogtam gonoszul és a kanapéra vetettem magam. - Na látod, mondtam hogy az enyém lesz a kanapé, innen már nem tudsz elvinni.- Elégedettem feküdtem a hátamon, kezeimmel a fejemet támasztva, de az ő arckifejezéséből azt olvastam ki hogy "kihívás elfogadva". Meg is indult felém, megpróbált felemelni, de én rúgkapáltam, forgolódtam, úgy éreztem magam mint egy hal, amit a horgász elkap, de az mindig kicsúszik a kezéből. De ekkor keresztülhúzta a számításaimat, és a az oldalamnál kezdett csikizni. Már fájt a rekeszizmom a nevetéstől, de minden erőmet összeszedve megszólaltam.
- Ne-he-heee, hagyd a-a-habbaa. - Nevettem.
- Azt hiszem megtaláltam a gyenge pontod. - már ő is nevetett, a kezem az övére tettem hogy megállítsam a fürge ujjakat, és úgy tűnik sikerült is, nagyokat sóhajtva és legyőzve feküdtem ott- Na szóval? Hol fogsz aludni? - Kérdezte, de ő már tudta a választ.
- Az ágyban ... - elégedett volt hogy győzött.- De! - most kíváncsian hallgatta hogy most meg mit találtam ki már megint - Csak akkor ha Te is - vigyorogtam - ne gondolj rosszra. És amúgy meg most az egyszer legyőztél, de ne szokd meg. Nagyot sóhajtott.
- Gondolom nem fogsz békén hagyni. - erre újra elővettem a vigyoromat, ami most azt üzente hogy "Jól gondolod haver!" - Hát legyem.
- Mondtam hogy ne szokj hozzá a győzelemhez - mosolyogtam rá, de most ő lepett meg, amint felálltam, ő leült a kanapéra. - HÉ! Na azt már nem! - nem vártam, csak rátámadtam. Annyit ügyeskedtem hogy végül mindketten lefordultunk a kanapéról, ő háttal a földre, én meg rá.
- Áuch! - nyekkent egyet amikor leértünk.
- Mi fáj neked? Én puhára estem - ugrattam egy kicsit, majd mikor már egyikünk sem nevetett, még indig ugyan úgy a földön feküdünk, de most csak néztük egymást. Újra elöntött a fáradtság, így a mellkasára tettem a fejem. - Hát ha nem, hát nem. Nekem így is jó. - felnevetett. - Ne nevess, rázkódik a hasad. - jegyeztem meg játékosan, mire ő csak még jobban nevetett, majd megsimogatta a hajamat, nem tudom leírni, biztonságban éreztem magam, hallottam a szívverését, éreztem a lélegzetvételét, olyan volt mintha már ezer éve ismernénk egymást. Majd nem bírtam tovább, elnyomott az álom.

8. Csak ne legyen vége.

Valami nagyon fényűzőre számítottam, belegondolva hülyeség volt, mert Tom maga sem volt az a kérkedő típus. Egy tipikus angol társasház volt, de nagyon tetszett, volt benne valami. Az utca csöndes volt, egy árva lélek sem volt rajtunk kívül.

- Te itt laksz? - kérdeztem csodálattal nézve a házat.

- Igen, ez volt a legelső saját lakásom, nem volt szívem eladni, sok helyen laktam de ide jöttem vissza mindig. -emlékezett vissza, és büszkeség volt a hangjában.

- Tetszik ez a hely. 

- Rám mosolygott- Akkor menjünk is.

Lift nem volt így a 4. emeletig kellett lépcsőznünk. Nem volt egy durva út, azért én egy kicsit próbáltam lassítani a levegővételemen hogy újra normális legyen.

- Meg lehet szokni idővel. -mondta. Én csak bólintottam.

 Amikor beléptünk meg sem lepődtem, az uralkodó színek a fekete és fehér, valamit halványkék, de a több száz könyv miatt sok színben pompázott. A bútorok modernek, egyszerűek, elegánsak voltak. Csak bámultam - Ez...ez gyönyörű, te rendezted be? - néztem rá elkerekedett szemekkel, mire ő elnevette magát -az a nevetés..- majd válaszolt: - Igen.. gyakran átrendezem amikor van rá időm. Lefoglal. Gyere beljebb, csinálok teát, vagy mást kérsz?

Már szólaltam is volna meg hogy "Igen, a tea tökéletes, köszönöm" mikor újra elöntött az idegesség és a szomorúság, így úgy gondoltam baj nem lehet belőle. 

- Hát... esetleg van egy kis bor? - elnevette magát.

- Máris hozok.

Pár pillanat telt, majd kijött a konyhából egy üveg borral és két pohárral, már meg akartam köszönni, de biccentett hogy kövessem - Mutatok valamit. - mosolygott.

Fél perc múlva már nyitotta is ki az erkélyajtót (teljesen üveg volt, így már azelőtt elámultam, hogy megcsapott volna egy kis hűvös szellő) a kilátás gyönyörű volt, az éjszakai Londont láttam, mintha felette lebegnék. A szellő játszott a függönyökkel, idilli pillanat volt. Lom letette a bort és a poharakat a kint lévő asztalra, majd hozott nekem még egy széket, mert kint csak egy volt.

- Sokszor itt szoktam reggelizni, vagy csak kiülök gondolkozni, gondoltam jó hely a beszélgetéshez is.

- Ez csodálatos. Tökéletes hely a beszélgetéshez, annyira hálás vagyok, én...én nem tudok mit mondani - szemeimbe éreztem a könnyeket ahogy elhomályosodik a látásom hirtelen minden megrohant. "Érzelgős" gondoltam magamban "Hagyd már abba, nem vagy ilyen" - Sajnálom..elnézést.

- Ugyan már, mi történt? Elmondhatod, nem kell visszafognod magad, barátok vagyunk.

- Muszáj volt elmosolyognom, és kénytelen voltam megölelni. Átkaroltam a nyakát - Köszönöm - egy kicsit meglepődött, utána visszaölelt, egy fél percig így voltunk, úgy kapaszkodtam belé mintha félnék hogy lezuhanok, majd összeszedtem magam és elengedtem. Lehúztam a pohár boromat, mire neki mosoly kúszott az arcára majd mesélni kezdtem, elmondtam hogy nem vagyok boldog, annyira vártam hogy újra együtt legyünk, de nem az aki volt, és hogy szerintem vége van, és tudom hogy ez a jó nekem, de annyira nehéz.

- Olyan nehéz...

- Tudom -mondta - nekem is át kellett ilyeneken esnem.- ezt hallva úgy gondoltam, hogy nem leszek olyan önző hogy csak magamról beszélek.

- Igen? És mi van veled? Mesélj magadról.- két könyökömet az asztalra tettem, és az államat rájuk támasztottam mint a gyerek aki várja az esti mesét, ő csak kuncogott, már a fél üveg bort megittuk, jó hangulat volt, a csöndes estét a nevetésünk töltötte be ahogy vicces történeteket meséltünk a depis szerelmi csalódások után. Majd mikor már nem tudtunk mit mondani, én csak néztem a tájat, de mikor ránéztem láttam hogy engem néz. Nem kaptam el a tekintetem, viszonoztam. Majd halkan, szinte suttogva megszólaltam.: - Annyira örülök hogy velem vagy és meghallgatsz. - mire ő szintén suttogva viszonozta, a hangja lágy volt, átható, erős, erősebb mint az ordítás, kirázott a hideg.

- Én örülök. Jobbat érdemelsz.

- Köszönöm. 

Tovább néztünk egymás szemébe, a tekintete lágy volt, de állkapcsa néha megfeszült, erősen szorította a karfát. 

 - Mi a baj? 

- Csak.. olyan igazi vagy. - muszáj volt elnevetnem magam.

- Ezt én is mondhatnám, itt ülök Lokival szemben, aki a világ legudvariasabb embere, és minimum egy villában kéne élnie, de helyette meghallgatja a hisztizésem az erkélyen. 

Mindketten nevettünk, a bor elfogyott.

- Ha valaki pár nappal ezelőtt azt mondja, hogy ma itt fogok ülni veled. Elhitted volna?

- Biztos hogy nem - nevetett - Hát én sem -csatlakoztam - de azért örülök hogy így történt. Amúgy ... nem azért, de hány óra van? - lenézett az órájára

- Huhh...hajnali 2. - mindketten nevettünk. 

- Ha akarod hívhatok neked egy taxit, de .. -de én megpillantottam valamit a szoba falán, és már el is indultam be, halkabban még befejezte a mondatot, de úgy tettem mintha nem hallanám, nem tudtam eldönteni hogy akarj-e hogy meghalljam -...itt is maradhatsz akár.

- Ez... ez az én...? - bámultam a festményt a falon, majd vigyorogva ránéztem.

- Öh.. igen - a tarkóját birizgálta. Zavarban volt. - Túl szép, hogy ne legyen egy jó helye. - nem bírtam tovább, gyors léptekkel oda mentem és megöleltem.

- Köszönömköszönömköszönöm - mivel ekkor jutott eszembe hogy igazából ezt az egészet neki köszönhetem, hiszen Jessie elmondta hogy Tom ajánlott engem. - El is felejtettem megköszönni hogy ajánlottál Jessienek, én nem is tudom hogy mehetett ki a fejemből - hadartam és szinte csapkodva gesztikuláltam, de még mindig közel álltam Tomhoz- én annyira sajnálom hogy csak most, de annyi minden történt és..- de nem tudtam befejezni a mondatot. Elpattant a cérna. Az ajkait az enyémre helyezte, átölelte a derekam és magához szorított. Egy másodpercnyi sokk után visszacsókoltam, megszűnt minden, olyan lágy volt, érzelmes, gyengéd de mégis vad, kezeimet átkulcsoltam a nyakán. Közel húzott. Azt kívántam bár sose lenne vége.

7. Kibeszélés.

Másnap Dávid felhívott hogy beszéljünk, megtettük, és újra összejöttünk. Két hét telt el azóta, ugyan ott kezdődött ahol abbahagytuk, ami nagyon jó volt, de ez hamar romlásnak indult. Megváltozott, csak pár hónap telt el mióta idejött, de megváltozott, nagy elvárások, és bár beismerni nem akartam, én sem éreztem jól magam a folytonos csipkelődései társaságában, nem az volt akit szerettem. Utolsó elkeseredésemben, amikor csak feküdtem az ágyamon és bámultam a plafont, a szívem mélyén már tudtam hogy ez így nem mehet tovább, aztán eszembe jutott hogy felhívhatnám Tomot. Azóta nem beszéltünk, de azt mondta  bármi van felhívhatom.
Kaptam is elő a telefonomat megkerestem a nevét, de ennél többre nem jutottam, úgyis csak azért mondta mert ő az udvariasság mintaképe. Sokáig csak néztem a nevét a telefonkönyvben, aztán már úgy voltam vele hogy "Miért ne?  Meg fogja érteni, nincs más választásom, ha magamban tartom felrobbanok", és már megis nyomtam a hívás gombot, de már meg is bántam. - jellemző- elkezdtem pánikolni. MIT TETTEM? Nem hívhatok fel egy elfoglalt színész akit igazából nem is ismerek a kis apró-cseplő gondjaim miatt. Valószínűleg van jobb dolga is. Mi van ha épp egy fontos megbeszélést zavarok meg?? Te jó ég. De már nem tehetem le, az még gázabb, nem hiszem el hogy lehetek ilyen hülye! Kicsöngött -most miért lepődök meg? - nem tudtam mit tenni, vártam....három csengést vártam, aztán gyorsan letettem. "Hát nincs mit tenni, nem vette fel" gondoltam, de megcsörrent a telefonom.Mi? Ez ő. Visszahív? Tényleg túlságosan is kedves, rendben nagy levegőt vettem, és fel vettem a telefont a lehető legnyugodtabban. - Helló!
- Szia, sajnálom hallottam hogy hívtál de nem találtam meg a telefonomat és hamar letetted. Miért hívtál? - Hogy lehet egy ember ennyire kedves?
- Ó igen, hát ... igazán nem akartalak zavarni, sajnálom...csak..- sóhajtottam és megérintettem két ujjal az orrnyergemet. Nem akartam folytatni, igazán ostobaságnak tűnt így utólag.
- Beszélgetni akarsz?  Szívesen meghallgatlak, de most ami azt illeti éppen egy fotózáson vagyok, ha akarsz még beszélgetni majd felhívlak amikor végeztem. - hallottam hogy mosolyog. "most tényleg?" gondoltam. Egyáltalán ember? Lehetetlen hogy ilyen jó fej legyen.
- Igen, beszélgetni akartam mert...mert nem tudom mit kéne tennem, de igazán nem várhatom el hogy ezzel foglalkozz bocsánat nem tudom mit gondo.. -de félbe is szakított. - Ugyan már szeretek az embereknek segíteni, tudom milyen rossz ha nem tudod kiadni magadból. Majd felhívlak jó?
-  Igen, köszönöm.. nem is tudom elmondani milyen hálás vagyok hogy időt szakítasz rám, elég ostobának érzem magam, de nagyon köszönöm sokat jelent. - remegett a hangom, gombóc volt a torkomban, tényleg sokat jelentett, és elöntöttek az érzelmek jók és rosszak minden egyszerre.
- Tényleg fontos lehet. Valami az súgja hogy ez nem telefonba való téma lenne. Nem találkozunk inkább egy kávézóban vagy valami? Egy tea mellett el tudod mondani.- Ennél jobban már nem tud meglepni, az emberekbe vetett hitem úgy ahogy van felszökött az egekig.
- Komolyan? - persze hogy komolyan gondolta... Megbeszéltük hogy mikor és hol aztán gyorsan elköszönt és letette, tele voltam hálával és megkönnyebbüléssel. Még voltpár óra a találkáig, de el kellett foglalnom magam, vettem egy hosszú zuhanyt, megmostam a hajamat is, előkészültem, úgy voltam vele hogy megérdemlem.

XxXxXxX

Amikor találkoztunk a gyomrom remegett. Beültünk a kávézóba, és aggódóan nézett rám.

- Mi a baj? Nagyon feldúltnak tűnsz. - muszáj volt a szemébe néznem. Majd nagyon sóhajtottam, és lesütöttem a szemem, és belevágtam, úgy lehadartam hogy csak kapkodta a szemét, majd nagy levegőt vettem, amit már vagy egy perce nem miközben megállás nélkül beszéltem, majd lezártam a mondandómat- ..és annyira hiányzott, de nem őt kaptam vissza, vagy csak én változtam meg, nem tudom...nem tudom mi legyen. sokan voltak, a körülöttünk lévő emberek mind minket néztem, Tom egy lánnyal, aki már a sírás határán van, lehet nem egy jó ötlet így mutatkozni. 

- Lehet ez nem egy jó ötlet, Tom Hiddleston kettesben egy feldúlt nővel, ez sok mindennek tűnhet és itt sok az ember.- eddig nem is vette észre de körbenézett, és ő is észrevette hogy sokan megnéznek minket. 

- Igazad lehet, tudok egy jó helyet ahol beszélgethetünk, menjünk. - nem engedtem hogy kifizesse a teámat, így egy kicsit több ideig tartott a fizetés, majd el is indultunk. Az úton csak bámultam a földet,  nem volt kínos a csend, tudtuk hogy most sokkal többet jelent nekem ha csak valaki van mellettem, de úgy döntöttem hogy megtöröm a csendet.

- Köszönöm...mindent köszönök - mosolyogtam rá, és ő vissza mosolygott. 

- Örülök hogy segíthettem.

- Na és amúgy... hová is megyünk pontosan? -kuncogtam egy kicsit.

- Nos, meg szeretnék mutatni valamit. - értetlenül néztem rá, így folytatta. - szóval a lakásomra, de hidd el, megéri, ráadásul ott nem hall és lát minket semmi, nyugodtan beszélhetsz - magyarázta, gondolom félt hogy valami rosszra fogok gondolni, igaz fura volt ezt hallani, mint a rossz filmekben, de egy percre sem fordult meg a fejemben hogy ő képes lenne valami rosszat csinálni.

- Rendben. Bízok benned. - És tovább sétáltunk, de már  beszélgettünk, nevettünk és viccelődtünk, nem voltak kínos csendek. 

6. Egy gyönyörű barátság.

Csak pár szó Dávidról. Együtt nőttünk fel, mindig is legjobb barátok voltunk, aztán ők elköltöztek és nem is láttuk egymást éveken keresztül, aztán visszajött, és rögtön felkeresett, férfias lett, rövid sötétbarna haja tökéletesen állt, és szinte világító kék szeme szinte a lelkedbe hatolt. Erős állkapocs vonala férfiassá tette, de huncut kisfiús mosolya, egy különleges sármot adott neki, az a tipikus "legjobb srác a suliban" lett, mint a rossz amerikai filmekben, hamar ugyanolyan jóba lettünk mint azelőtt. Aztán egy este, mikor először elmentünk együtt bulizni, és együtt voltunk az "őszinte" stádiumban, csak ültünk egymás mellett, és néztük az éjszakai látképet, és el kezdtünk beszélgetni, elmondta hogy annál is jobban kedvel mint az előtt, emlékszem csak néztem a szemébe, mire ő megcsókolt, aztán egymás ölelésében ültünk tovább. Nagyon furcsa volt másnap, azt hittem megfogjuk beszélni, hogy csak az ital miatt volt, de nem, ő folytatni akarta, és be kellett valljam, hogy én is. Két évig jártunk, szinte tündérmese volt, ugyanúgy ő volt a legjobb barátom is egyben, aztán négy hónappal ezelőtt közölte hogy Angliába megy, dolgozni és tanulni, megsemmisültem. Mindketten egyetértettünk benne hogy a távkapcsolat értelmetlen, így nem folytattuk. Szépen akartunk elválni, úgyhogy azelőtti este hogy utazott volna elbúcsúztunk, megnéztük a kedvenc filmünket, és egymás karjaiban aludtunk el. Reggel egyikünk se mondott semmit, adtunk egymásnak egy utolsó csókot és elment. Azt hittem sohasem látom többé, hát tévedtem. És be kellett  valljam magamnak, hogy még mindig szeretem..
- Te mit keresel itt? - kérdeztem az egyértelműt, és miközben lesütöttem a szemem, mert elhomályosult a látásom.
- Itt dolgozok- szomorúan nézett rám - és te?
- Ez az én kiállításom- magamra erőltettem a mosolyt. Végig magyarul beszéltünk, olyan fura lett volna, angolul társalogni, így Tom csak bámult minket, látta hogy valami baj van.
- Gratulálok, tudom hogy ez volt az álmod. - majd Tomhoz fordult - Helló! Dávid vagyok, Misszi egy régi ismerőse, én tudom ki vagy.- mutatkozott be. ISMERŐS? Jól hallottam? Mi? Csak néztem rá megsemmisülve, mire ő megkérdezte zavartan - Ti együtt vagytok?
- Oh nem, nem vagyunk együtt - mondta Tom, én  meg csak bámultam magam elé.
- Értem. Őőő hát el kell intéznem valamit- mosolygott rám. És elment.
A szemembe könnyek gyűltek, mozdulni sem mertem, elkezdtem könnyezni, Tom értetlenül és egy kis aggodalommal a szemében rám nézett - Mi a baj? - én csak ránéztem, nem tudtam mit mondani, elfordultam, felálltam és elfutottam, ekkor már úgy sírtam hogy alig láttam valamit, egy másik teremben álltam meg, ahol nem volt akkora zaj, így gondoltam nincs annyi ember ott. A falnak támasztottam a hátam, és csak sírtam, a külvilágot kizártam, nem hallottam, nem láttam, csak sírtam. Egy kéz érintette meg a vállamat, felnéztem, és Tom nézett rám aggódó tekintettel, nem gondolkoztam csak megöleltem, úgy szorítottam, mintha félnék hogyha elengedem leesek a mélybe, óvatosan vissza ölelt. Egy perc múlva elengedtem. -Sajnálom. Bocsánat.
- Mi? Mit sajnálsz? Mi a baj?- gombóc volt a torkomban, majd nagy levegőt vettem, és fél perc alatt ledaráltam az egész sztorit, hogy barátok voltunk, aztán otthagyott, aztán visszajött, és szerettük egymást, aztán megint otthagyott. -...És aztán idejött dolgozni, és azóta nem láttam. Meg sem fordult a fejemben hogy itt fogunk találkozni de...- kis szünetet tartottam- ...de még mindig szeretem, és nem tudok mit csinálni. - csak sírtam tovább. Ő csak nézett, szomorú volt a tekintete, megölelt, majd amikor megnyugodtam elengedett. - Bocsi hogy ezt mind meg kellett hallgatnod, én csak...nem tudom.. sajnálom.
- Nem kell mit sajnálnod.- mosolygott- szívesen tettem.
- Köszö..-de nem tudtam tovább mondani, itt elakadt a szavam, felcsendült egy zene. A hangfalakból jött, amiből eddig egy elmélkedős halk zene szólt a háttérben, de most hangos volt, és ezer közül is megismerném...Punnany massif-élvezd. Ez volt a mi dalunk, ezt énekeltük egymásnak amikor szomorúak voltunk. Tudtam hogy nem lehet hogy ez csak úgy megszólalt. Láttam hogy Tom nem tudja hogy mi van, őt is meglepte, de amint látta az arcomat, és hogy Dávid szalad be az ajtón, körbenéz, majd mikor meglátott nagy mosolyra húzódik a szája, megbánó kiskutya szemekkel néz rám ahogy közeledik, engem a sírás kerülget, de szinte láthatatlanul mosolygok, megfogja a kezem, és húzni kezd, majd magához szorít, én belekapaszkodok, majd a mellkasába temetem az arcom, majd jobbra-balra lépve táncolni kezdtünk. Ő a hajamat simogatta egyik kezével, a másikat a derekamra tette, és magához húzott, elöntöttek az érzelmek. Elkezdődött a dalszöveg, mire én rá néztem, láttam hogy az ő szeme is könnyes, mire tenyerébe fogta az arcom, és hüvelykujjaival letörölte a könnyeimet, majd magához szorított, annyira hogy szinte fájt, de nem zavart. Magamba szívtam az illatát, ő meg a hajamba súgta: - Hiányoztál, nem is tudod mennyire. - a hangja remegett - Hidd el, tudom. - röviden válaszoltam, és még jobban szorítottam.
- Én még mindig szeretlek- alig hallhatóan motyogtam. De úgy tűnik tisztán értette.
- Szeretlek. - a szó végén elcsuklott a hangja.
Örökké valóságnak tűnt, akartam hogy örökké tartson. Majd gondoltam megkérdezem - Ezt hogy csináltad? - nevettem. Ő ugyan így válaszolt - Tudod ha itt dolgozol, jóba vagy a kollégáiddal, mint aki a zenét is kezeli.
- Nem hiszem el hogy ezt tetted.
- Féltem hogy nem fogsz neki örülni, és akkor búcsút mondhatok a munkámnak. De remélem most mondhatom a főnöknek hogy a művész ajándéka volt. - a legédesebb kiskutya szemekkel. Csak bólintottam.
Amikor a zenének vége lett, még öleltük egymást, majd elengedett, és azt mondta hogy dolgoznia kell, már így is eléggé kihúzhatta a gyufát, majd hozzáfűzte hogy látni akar még, hogy mindent  megbeszéljünk. Megfordult és elindult, de pár lépés után visszafordult és nyomott egy puszit a homlokomra, majd gyorsan megkérdezte : -Nem akarom elrontani ezt a pillanatot, de ugye még mindig ugyan az a számod? - vigyorgott. Én csak bólintottam, majd elsétált. Oda néztem ahol Tommal álltunk, bűntudatom volt, hogy ilyen udvariatlanul ott hagytam, de már nem állt ott. Meg akartam keresni a tömegben. Nem találtam sehol, gondoltam tuti elfolyhatott a sminkem ebben a sok sírásban, úgyhogy a wc felé vettem az irányt, hogy rendbe tegyem magam. Rosszabbra számítottam, de így is úgy néztem ki mint egy panda. Letörölgettem az elfolyt szemfestéket, majd amikor félig-meddig jónak találtam folytattam a keresést.
10 perc múlva megtaláltam Tomot, éppen akkor fejezte be a beszélgetését egy elegáns idősebb férfival, egy kicsit vonakodva mentem oda hozzá, szégyellte magam.
- Szia. - mosolyogtam - Figyelj, sajnálom hogy olyan bunkó voltam, miután te végig hallgattál, csak aztsem tudtam hol vagyok, és egy kisebb sokkot kaptam, és nemértettem az egész helyzetet, és..- ekkor szólt közbe.
- Hé, nyugi, én nem haragszom rád ezért, ez most nehéz lehet neked és ha társaság kell csak szólj, azt szokták mondani hogy jó hallgatóság vagyok - mosolygott, aranyos volt hogy ezt mondta, reflexből öleltem meg.
- Köszönöm, nem tudod hogy ez milyen sokat jelent nekem, már nagyon régen nem tudtam senkivel se megbeszélni a gondjaimat. Persze ott volt a legjobb barátnőm, de telefonon is csak néha tudtam elérni, nem hogy találkozni vele, igen, Lin.-megálltam, és kijavítottam magam-..Katalin pedig olyan mintha az anyám lenne, de nem akarom zavarni a kis piti gondjaimmal.- magyaráztam.
-Ha bízol bennem annyira, hogy megosszad velem ezeket a "piti" - felemelte a két kezét, és a mutató- és középsőujjaival macskakörmöt formált - gondjaidat, én szívesen meghallgatlak, várjál itt a számom. - és átnyújtotta a névjegykártyáját.
- Tudod, így belegondolva...már most jobban bízok benned, mint a legtöbb emberben mint akiket már ezer éve ismerek. Szerintem ez egy gyönyörű barátság kezdete - vigyorogtam huncutul, mire ő hangosan felnevetett - Igen, ez az.

Mikor haza értem két másodperc alatt elkészültem az alváshoz, és amint ledőltem az ágyra, úgy elaludtam mintha leütöttek volna, túl sok minden fárasztott ki ma, úgy éreztem az energiám mínuszban van és annyit már igazán megérdemlek hogy végre jól kipihenjem magamat.

5. Kérdeznék valamit.

Kissé kótyagosan szálltam le a gépről, aztán taxiba szálltunk, és megmutatta a hotelszobámat. Gyönyörű, életemben nem láttam ilyen szép szobát, az uralkodó színek elegánsan a fekete és fehér volt, modern bútorokkal és letisztult formákkal. Tátva  maradt a szám, amire Jessie nevetéssel reagált.
- Tetszik?
- Ez csodálatos- néztem körbe még mindig tátott szájjal.
- Örülök hogy tetszik, de csukd be a szád - kuncogott, és én észbe kaptam.
- Köszönöm. Mindent.
- Nagyon szívesen, de esküszöm ha még egyszer megköszönöd kipaterollak.- csak nevettünk rajta, aztán újra megszólalt.- Tudom hogy elég gyorsan történik mindez, de a kiállítás megnyitását mér holnap este meg kell tartani, és két hétig lehet majd megtekinteni, remélem végig maradsz. - szólásra nyitottam a szám, de belém fojtotta a szót és folytatta - A képeidet már elvitettem a galériába, és még ma meg kéne nézned hogy mit hogy akarsz és tetszik e a végeredmény, én mindent elintéztem, de jó lenne ha felkészülnél egy kicsit. Sajnálom, tudom hogy elég fáradt lehetsz. - együtt érzően pillantott rám, gondolom ő is fáradt volt, hiszen ahogy ebből a kiselőadásból le tudtam szűrni, elég sokat dolgozott rajta.- Ja és persze ezt át kéne nézned -nyújtott át egy pár oldalt - a vendég lista, ezen a lapon a meghívottak vannak, a másikon pedig akik jegyet vettek és meg akarják nézni, lehetséges támogatók is jöhetnek.- el vettem a papírokat és átlapoztam mintha már elkezdtem volna az átnézést, de még így is megakadt a szemem egy neven. Úgy értem sokon, mert egész nagy nevek is voltak a papíron, de egyen különösen - Tom Hiddleston? - suttogtam a kérdésem a levegőbe, de ő is meghallotta és csak mosolygott.
- Igen, jó barátom. De miért lepődsz meg ezen?
- Elhiszem hogy jó barátod. -mentegetőztem, de amint kimondtam rájöttem hogy egy sültkrumplinak is több esze van nálam.
- elnevette magát - Nem azon. Miért lepődsz meg rajta hogy eljön? -nézett értetlenül- Ő ajánlotta hogy nézzelek meg, mert ígéretes vagy és tartozott egy szívességgel, így amikor elmondtam neki, hogy egy művész lemondta és teljesen ki voltam borulva előhozakodott az ötlettel. Aztán már repülőre is ültem. -egy kicsit értetlenül néztem, majd rákérdeztem.
- Miért jöttél el egészen Magyarországig, hogy találj valakit. Hiszen szerintem közelebb is akadnak sokkal jobb művészek, és tapasztaltabbak is, miért pont én?- összezavarodtam.
- Mint mondtam, Tom ajánlott és azt mondta hogy veled biztosan jól járok. Valóban kellett egy kicsit győzködnie, hiszen igazad van, közelebbről is szerezhettem volna valakit, de megbízok annyira Tomban hogy megtegyem ezt neki. És igaza volt, tehetséges vagy. Na meg nem akartam megbántani, úgy tűnt tényleg szívén viseli az ügyet. -ennél meglepettebb már nem is lehettem volna. Nem találtam válaszokat a miérteimre.
Elköszönt, én meg csak néztem magam elé. Amikor észbe kaptam megcsináltam a "házifeladatom", utána hívtam is egy taxit hogy vigyen a galériához. Az épület csodálatos volt kívülről és belülről is, egy filmben éreztem magam ahol a főszereplőnek minden vágya teljesül. Már csak a szőke herceg kellett. Mindent megcsináltam amit Jessie ajánlott és mondott, úgy pörgött mint egy kanos nyuszi, én meg csak loholtam utána és ő mindent elintézett. Átadta a szövegemet amit el kellett mondanom, megkérdezte hogy tetszik e a képeknek az elhelyezése, nem mertem nemet mondani, de nem is akartam mert minden tökéletes volt.
Hosszú nap volt, és fáradt is voltam, de nem tudtam el aludni, egyre csak idegeskedtem és azt kezdtem képzelni, hogyha most elalszok, akkor újra az unalmas életemben ébredek a saját kis lakásomban, a kiállítás napján, és rettegtem. És persze a kérdések. Miért tett nekem Tom egy ilyen életre szóló  szívességet? Nem tudom majd viszonozni, persze valószínűleg nem is kell majd, és soha többet nem fogjuk látni egymást. Végül észre se vettem, de elaludtam.
Reggel mikor felébredtem, kipattan a szemem és felültem az ágyamban, hogy körbe tudjak nézni, megnyugodtam hogy még a hotelszobában vagyok, de a hirtelen mozgás nem volt jó ötlet, sajgott a fejem. Még jó hogy mindenre felkészültem, és bevettem egy aspirint. Próbáltam enni de semmi nem ment le a torkomon, összeszorult a gyomrom, olyan ideges voltam, azt hittem elájulok, így kimentem az erkélyre levegőzni. jól esett a hűvös reggeli friss levegő, kitisztult az agyam. A korlátra támaszkodva gondolkodtam, és néztem a kilátást (nem volt nagy szám, de nem panaszkodhatok). Lassan telt az időre, beálltam a zuhany alá és csak gondolkoztam. Gondolkoztam a szövegemen, a viselkedésemen, hogy mit ne csináljak semmiképpen  se, és hogy azokra a kérdésekre: "Mit jelent számodra a művészeted?" "Mi a mögöttes tartalma? Mi az üzenete?" amiket semmiféleképpen sem kerülhetek ki, valami kevésbé röhejes választ tudjak adni. Megmostam a hajam, és beszárítottam, csináltam egy arcpakolást, kifestettem a körmeimet - a fehér körömlakkot tartottam a legjobb választásnak, és a legnagyobb odafigyeléssel csináltam, hogy nehogy úgy nézzek ki mint egy festő-mázoló munka után- próbáltam elfoglalni magam hogy addig se idegeskedjek.
Mikor már úgy éreztem, hogy idő van elkezdtem sminkelni, úgy döntöttem nem sminkelem túl magam, a mindennapi sminkemet fogom megcsinálni egy kicsit elegánsabb változatban: szempillaspirál, tusvonal, még egy kis barna szemhéjpúdert is tettem, valamint kontúroztam az arcomat, nagyon büszke voltam magamra, ugyanis még soha nem csináltam ilyen szép sminket magamnak. A hajamat nagyon kicsit behullámosítottam, hogy tökéletes egyensúlyba legyen a lazaság és az elegancia. Miután felvettem a ruhámat és a blézert úgy döntöttem nem viszek táskát, először is azért, mert nincs megfelelő, másodszor meg azért mert a telefonom és a belépőkártyám is elfér a zsebemben, valamint a szövegem is amit még az utolsó pillanatban át akarok még nézni. Ránéztem az órára, egy óra volt a megnyitóig, úgy döntöttem elindulok, hogy mindenre legyen időm, és hogy megnézzem minden rendben van e. Na meg Jessie biztató szavaira is szükségem volt.
Amint odaértem elámultam, még szebb volt minden, kezdett  lemenni a nap, tényleg olyan volt mint egy álom. Jessie azonnal észre vett, köszönt elmondta hogy minden rendben lesz, aztán ott is hagyott mert még 1000 dolga volt, nem tudom hogy tudja mindezt észben tartani, én fele ennyitől idegösszeroppanást kapnék. Hogy oldjam a feszültségemet elvettem az egyik pincértől egy koktélt és lehúztam. Nem akartam többet inni, ez épp elég volt ahhoz hogy elhiggyem képes vagyok erre.

XxXxXxXxXxX

Elmondtam a beszédemet, egy kicsit remegő hanggal, de hogy ne legyen olyan feltűnő improvizáltam egy kicsit - nem hittem hogy megmerem tenni, azok után hogy mennyit gyakoroltam a beszédemet hogy tökéletes legyen- és viccesebbre vettem a figurát, a "közönség" pedig jól fogadta. Sok gratulációt kaptam, majd beálltam a festmény elé amit pár napja a múzeumban festettem. Elgondolkodtam hogy akkor amikor készítettem bele se mertem gondolni hogy csak pár nap és itt leszek. Ekkor mellém állt egy férfi, magas volt és rám nézett, én viszont elég hülyén éreztem magam ahogy néztem fel rá, majd kitörtem a nyakam. Tom volt az. Te jó ég, el is felejtettem hogy itt lesz - tényleg? Most komoly? Én felejtem el hogy Ő, Tom Hiddleston itt lesz? Ennél nagyobbat még nem csalódtam magamban, és jobban sem lepődtem meg soha - ideges lettem, a gyomrom elszorult.

- Ez a kedvencem - mosolygott.

- Miért?- hirtelen jobb válasz nem jutott eszembe, sőt ez sem egy válasz.

- Nem is tudom...-elgondolkodva tette az ujját az állára- talán a színek miatt, meg láttam mennyire beleélted magad a munkába.

- Ó hát köszönöm. - fülig pirultam, térj már észhez Artemisz!- És hogy-hogy eljöttél?

- Hát az a helyzet, hogy..-kis szünetet tartott és a tarkóját kezdte birizgálni, aranyos volt, majd folytatta- ..hogy személyesen akartam eljönni a festményért, na meg érdekelt is. - Értetlenül néztem rá, ezt észre is vette, majd megnyalta az ajkát és szólásra nyitotta a száját, de gyorsabb voltam. - Hogy érted ez? Várj...te.. mi? - elnevette magát. Az a nevetés...ehehehe.

- Én vettem meg ezt a festményt, egyszerűen beleszerettem. - ámulattal nézte, ami tényleg jól esett, de még mindig nem volt tiszta,

- De egy Luke Windsor nevű ember vette meg -mondtam, mire ő csak nevetett.

- Igen Luke intézi az ügyeimet.

- ÁÁ értem, és miért fizettél ennyit? Ennyit igazán nem ér. 

- Mindenképpen meg akartam szerezni, nem akartam hogy más többet ajánljon mint én.-Vigyorgott, és én is elnevettem magam.-Húha! Te aztán igazán megleptél. - mondtam még mindig nevetve. 

Sokat nevettünk, beszélgettünk, egy kicsit még ittunk, teljesen felszabadult a hangulat, nagyon jól megértettük egymást, és bár ő olyan választékosan beszélt hogy néha alig értettem meg mit mond, csak nevettünk az egészen. Nagyon jó éreztem magam a társaságába. Majd egy kínos percig senki sem szólalt meg. Láttam hogy egy kicsit ideges, és nagyon gondolkodik, az ajkába harapott és birizgálta a tarkóját. Én törtem meg a csendet egy kérdéssel és megérintettem a vállát:- Jól vagy? -annyira a gondolataiba volt merülve hogy összerezzent. - ó bocsi. 

-Jaj semmi baj, csak elgondolkodtam. Figyelj, kérdeznék valamit.- csak bólintottam - Mit gondolsz...mi tudnánk e..-de nem tudta befejezni a mondandóját -pedig nagyon érdekelt volna mit akar kérdezni. nem vagyok hülye, és láttam hogy zavarban volt szinte egész végig, bár azt nem mondanám hogy én nem- mert abban a pillanatban nyújtott oda egy tálca koktélt az egyik pincér. De nem a tánca tartalma foglalkoztatott, hanem aki a kezében tartotta, találkozunk a tekintetünk, és nem hittem a szememnek, és úgy láttam ő sem. 

-Misszi?!

-Dávid?!-Egyszerre mondtuk ki egymás nevét, mint a rossz amerikai filmekben, és csak bámultunk egymásra. " Ez nem lehet igaz! Ez már tényleg nem lehet igaz!" gondoltam.

4. Valaki csípjen meg!

El sem hittem hogy mindez velem történik, találkozok a kedvencemmel, az első kiállításomon meghívnak Londonba. Minden összejött, úgy éreztem sínen vagyok, de féltem is karmától hogy most valami nagyon rossz fog történni hogy ellensúlyozza ezt.
Úgy döntöttem hogy nem fogok rettegni hogy mi jön ez után, kiélvezem a helyzetet amíg lehet, amíg minden jó. Megreggeliztem, és el kezdtem pakolni, a képeimet reggel hazahozták a galéria dolgozói, úgy hogy már azokért sem kellett aggódni, de észre kellett vennem, hogy nincs egy elegánsabb ruhám sem, a tegnapi koktél ruha a kis eldugott kiállításomra elég volt, de ide valami elegánsabb kell, gyorsan ki kellett találnom valamit. Átgörgettem az agyamon az összes lehetőséget, de pénz hiányában arra jutottam hogy felhívom egyetlen és legjobb barátnőmet Rékát, hiszen a férje fontos ember, csak van valami elegánsabb ruhája amit kölcsön tud adni egy kis időre. Bepötyögtem a telefonszámát és már hívtam is. Elújságoltam hogy miért kell, és kérleltem egy kicsit, majd kisebb gondolkodás után megszólalt: -Rendben. Tudom is hogy mi lesz a megfelelő neked, átmegyek, egy fél óra és ott vagyok oké? - Meglepett hogy éppen van ideje, még egyszer gratulált majd letette a telefont. Ahogy mondta fél óra múlva meg is jelent.
- Missziiiii - szinte sikoltotta amikor kinyitottam az ajtót, ennyire hiányoztam? - annyira örülök neked.- ölelt meg, és mintha könnyeket láttam volna a szemében.
- Köszönöm, de igazán nem nagy dolog. - próbáltam megnyugtatni, pedig én is tudtam hogy ez nem igaz.
- Mi? De igen is nagy dolog. Ez volt az álmod, be indul a karriered, én meg csak most jelenek meg, mikor el kell menned, annyira sajnálom. - mosolygott, de potyogtak a könnyei, örült nekem, de szomorú is volt mert úgy gondolta el hanyagolt. Megöleltem és mondtam: - ugyan már, neked sokkal több dolgod van, és tudom hogy támogatsz, nem kell bocsánatot kérned semmiért. - kicsit erősebben szorítottam, mint akartam, de hát hiányzott, és örültem hogy itt van. - nos, akkor ruha próba? - nevettem, mire ő is elkezdett, majd a táskájából elővett egy fekete hosszú estélyit. Gyönyörű volt, szív alakú dekoltázs, és rétegelt sifon a szoknya része.
- Úr isten ez gyönyörű, nem túl sok? És tuti el fogom rontani, egy vagyonba kerülhetett - elbizonytalanodtam.
- Először is, gondoltam hogy túl sok lesz, ezért hoztam ezt.- mutatott fel egy fekete-fehér blézert - ezzel talán egy kicsit lazábbnak tűnik, és ha engem kérdezel nagyon stílusos. -mosolygott- másodszor, nem érdekel ha elrontod, mert a tiéd.
- Mi? Nem mondhatod komolyan, nem fogadhatom el.
- De elfogadod, el KELL fogadnod, ez az én gratulációm, és azt akarom hogy jól nézz ki, és én úgyse hordom őket - újra megölelt - annyira büszke vagyok rád, nem is tudod mennyire.
- Nem tudom hogyan hálálhatnám meg. - szomorúan pillantottam rá.
- Elég lesz annyi ha most felpróbálod.- vigyorgott
Mikor felvettem mindent, a magassarkúmmal együtt, és ki engedtem a vállig érő barna hajamat elé álltam.
- Vááo. - nem tudott többet mondani, láttam rajta hogy tényleg tetszik, és nekem ez nagyon jól esett. Majd a tükörbe néztem. - Nem is tudtam hogy ugyan akkora a méretünk- lepődtem meg, és magamnak is bevallottam, hogy nagyon tetszik.
- Hát én sem, de nekem ilyen jól sosem állt. -őszinte mosolyra húzódott a szája. - ha így megjelensz, mindenki tudni fogja hogy te vagy az akit nézni kell. Nem mintha tudnának ellene tenni.- nevetett.
Átbeszéltük hogy mi történt velünk addig ameddig nem találkoztunk, órákig beszélgettünk, majd nem akart feltartani a pakolásba, mondtam hogy maradjon még, de hajthatatlan volt. Hosszasan köszöntünk el, nem akartunk újra távol lenni, de megbeszéltük hogy amint visszajövök találkozunk.
Folytattam a pakolást, minden megvolt, a pakoló listámról mindent kihúztam, iratok, elegendő ruha, női dolgok, mert nem festene jól (haha érted, festene...) ha baleset történne.Felhívtam Jessiet, elmondta hogy menjek a reptérre 9-re, és ő állja a költségeket. - próbáltam magamra vállalni de nem engedte- azt is elmondta hogy foglalt nekem egy szobát egy jó hotelban, leesett az állam. - Nem tudom elégszer megköszönni - hálálkodtam.
- Ugyan már, azzal köszönöd meg hogy eljössz.- hallottam a hangján hogy mosolyog.- akkor holnap találkozunk.- meg köszöntem még egyszer, azzal el is köszöntünk egymástól.
Amint letettem a telefont, pittyent a laptopom. Üzenetem jött, megnéztem, azzal e festménnyel kapcsolatban írtak amit pár nappal ezelőtt festettem a múzeumban, egy Luke Windsor nevű ember 500 000 forintnyi fontot ajánlott a képért. Azt hittem elájulok, mi olyan jó ebben a képben, hogy ez a kép a legnépszerűbb -az egyetlen népszerű- a festményeim közül? Nagyon megköszöntem az érdeklődést, elmondtam hogy lesz még egy kiállítás, és az után természetesen oda tudom adni. El mondtam mindent, a helyszínt az időpontot, az elérhetőségeimet. Nem hittem el ami történt, az összes festményért nem hittem hogy ennyit kapok, próbáltam megcsípni magam hogy nem álmodok e, egy kicsit erősebben mint kellett volna, de legalább megbizonyosodtam róla hogy ébren vagyok.

XxXxXxXxXxX

Másnap a reptéren találkoztam Jessievel, nagyon izgatottnak tűnt, de csak annak a töredéke lehetett, mint amilyen én voltam.

- Már csak az 1. osztályon volt hely, de úgyse szeretem ha sok idegen ember vesz körül - közölte.

- Ó értem. Tényleg igazán nem szükséges kifizetned, már így is túl sokat tettél értem. - egy kicsit úgy éreztem magam, mintha a pénzén élősködtem volna.

- Ugyan már kedvesem, én ajánlottam fel ez semmiség. - Fogta meg két pillanatra a kezemet, és együtt érzően  rám mosolygott, aztán elengedett és komolyabb hangnemre váltott. - de most már mozogjunk mert a végén lekéssük. 

Életemben nem repültem még, és az 1. osztály is fantasztikus volt, egy kicsit féltem de rögtön megnyugtatott Jessie, hogy nem lesz semmi baj, és én hittem neki, majd lehunytam a szemem. Arra ébredtem hogy Jessie a nevemet mondja. - Artemisz, kedvesem, leszállunk.

3. Jessie?

El sem hiszem hogy ma lesz az első kiállításom. Hihetetlen, előző este alig tudtam aludni az izgalomtól, de itt van a nap amit úgy vártam. Az izgalmamat hamar idegesség váltotta fel, mi lesz ha valamit elrontok, vagy magamat ismerve pofára esek? Ha lelökök fontos kiállitási tárgyakat? Viszont belegondoltam hogy nem lesz ott egy fontos ember se, mivel az összes vendég a barátaimból és családtagjaimból fog állni, ők meg már ismernek, nem fognak meglepődni ezen. Ezzel egy időre sikerült megnyugtatnom magam, de nem tartott sokáig, ugyanis elfogott a rettegés amint belegondoltam: Tom megkérdezte mikor lesz a kiállítás és tetszetz is neki a képem, ráadásul azt is tudja hogy hol lesz mivel a sofőre egyenesen oda vitt. Mivan ha ott lesz? Teljesen elfogott a pánik hogy mit vegyek fel, hogy jól kell kinéznem, megsem hallva a józan eszem kiáltásait hogy térjek észhez, ez aligha történhet meg. Pár óra volt hátra a kiáklításig és eszembe jutott hogy nincsenek fényképek a festményekről hogy feltegyem őket az oldalra ahol majd lehet rájuk licitálni. Eldöntöttem hogy még a kiállítás előtt megcsinálom, legalább így is telik az idő megcsináltam a sminlem és egy elegáns de egyszerű kontyot, a koktélruhámat a táskámba dobtam a laptopom.al együtt, majd elinduétam a galéria felé. Mikor odaértem elfogott az izgatottság, és éhes is voltam, de nembírtam enni,éreztem ha egy falatot is leerőltetek a torkomon azzal a lendülettel vissza is jönne. Bementem, elkezdtem fényképezni, vagy egy óra eltelt, mire megtaláltam a megfelelő fényviszonyokat, hogy természetes vagy a mesterséges fény e a jobb,vagy jobban kihozza a színeket együtt a kettő?! Végre megvolt minden, a fotók készen voltak, feltöltöttem őket az oldalra, majd az órámra néztem, már csak fél órám volt.
Rohantam a wc -be átöltözni, magarma zártam az ajtót és öltöztem a nagy kapkodásba vagy ötször dugtam rossz helyre a fejem és vertem be a könyököm a szűk helyen, és mindez fél órámba telt. Amimt megvoltam leültem egy percre hogy ne ájuljak el, ztána mentem is tovább ellenőrizni a személyzetet akik a miniszendvicset és a pezsgőt szolgálják fel, hát nem az a fényűzés, de nekem tökéletes. Rögtön lekaptam egy pezsgőt azegyik tátcáról és legurítottam. A szívem a torkomban dobogotr. Majd megérkeztek az első vendégek.
 Mikor gondoltam hogy mindenki megérkezetr, elmondtam a beszédemet, hogy mennyire köszönöm a támogatásokat. Csakódott voltam hogy Tom nemjött, tényleg azthittem, bele éltem magam. Miután kihevertem a pofára esésemet, s elgondolkodtam rajta hogy milyen ostoba vagyok tényleg azthitem hogy érdekli a kiállításom, a kiállítás közepén észrevettem egy ismeretlen nőt nézni az egyik képemet, azt amelyiket a Tommal való találkozáskor festettem, elgondolkozott, pezsg voltakezében, igazi műértőnek tűnt. Elhatároztam hogy odamegyek, hiszen nem ismerem.
-hogy tetszik? - kérdeztem, mire a nő angolul válaszolt egy kérdéssel.
_-Tessék?
- ó bocsánat, nemtudtam hogy angol, azt kérdeztem hogy tetszik?-  magyarázkodtam mosolyogva, de nem értettem az egészet, mit keres itt
- Oh, persze igen tetszenek, főleg ez. Jessie vagyok - mutatkozott be_,én is festek, és kiállításokat szervezek londonban  - értetlenül néztem rá, így folytatta - azért jöttem hogy megnézzem milyenek a műveid, és hogy lenne e kedved kiállítani a galériámban Londonban? -  mosolygott. Tátva maradt a szám, miért én? Ez hogy történt? Nem hiszem el, majdnem bekönnyeztem.
- Ezt komolyan kérdezi? - hitetlenkedtem
- A legkomolyabban.
- Igen! Igen igen igen! - egy kicsit felpörögtem a hír hallatán, hát ezt nem hiszem el.
- Nagyszerű. - nevette el magát engem látva -  akkor holnap után kéne indulnunk Londonba, egy kicsit korai, de egy művész lemondta, és te ponz kapóra jössz  - nem érdekelt hogy csak pótlás vagyok, ahhoz tl boldog voltam - jó lesz?
- Hát erre nem számítottam, persze. - vigyorogtam
- Rendben, akkor majd holnap hívj és mindent megbeszélünk  - nyújtott át egy névkártyát, és elment.
 Nem hiszem el, irány London!

2. Helyszín nézőbe.

Nem hittem a szememnek ott állt előttem, életnagyságban. Linusz amint látta hogy képtelen vagyok megszólalni, kisegített.
-Ő Artemisz- igen ez a nevem, ezért utálok bemutatkozni valakinek, elsőre furának hangzik, és csak azért szeretem mert különleges, de az ilyen helyzetekben átkozom a szüleimet a görög nevek iránti imádatuk miatt - Itt szokott festeni, szinte már családtag -  folytatta, majd gúnyosan, de mosolyogva megjegyezte - de ne tévessze meg Mr. Hiddleston, máskor be sem áll a szája. - Éreztem ahogy fülig vörösödök, ahogy Tom felém fordul és egy kicsit kuncogva rám mosolygott. Próbáltam viszonozni, próbáltam viszonozni, de csak egy fájdalmas mosolyt tudtam felé küldeni, aztán szégyenemben nem tudtam ránézni inkább csak a földet bámultam.
Mikor pát másodperc múlva magamhoz tértem, elkezdtem az ajtó felé sétálni, majd megtorpantam és elgondolkodtam, miért lettem egy félős kis nyuszi? Miért húznám be fülem farkam? Azért jöttem hogy fessek, két nap múlva lesz az első igazi kiállításom, semmin se változtat hogy itt van - ezt én sem hiszem el, de megpróbálom elhitetni magammal, és erősnek és céltudatosnak tűnni - nem engedhetem hogy ez megállítson még a végén jó is kisülhet belőle hogy egy világsztár előtt festek - érveltem magammal szemben, majd visszafordultam Linuszhoz és megkérdeztem - Azért még festhetek? - próbáltam felvenni a legaranyosabb kiskutyaszemeimet mire ő elvigyorodott és csak bólintott.
Lekuporodtam a kis sarkomba, elkezdtem keverni a festéket és bekapcsoltam a zenét. Álomvilágot akartam festeni, de ahogy a zene változott úgy a hangulatom is, végül egy eléggé elvont festmény lett, amit ha sokáig, vagy csak elég figyelmesen nézel, kirajzolódik belőle egy arckép. Biztos voltam benne hogy kevés embernek fog tetszeni a kép, de nekem nagyon tetszett, és büszke voltam magamra. Annyira elmerengtem a képen hogy észre se vettem hogy dúdolni kezdtem az éppen lejátszott dalt. Mikor észrevettem magam, mindketten rám néztek, az ajkamba haraptam - ennél cikibb már nem lehet, ugye? - gondolkodtam hogy mit mondhatnék, aztán bölcsebbnek tartottam hogy csak  védekezően magam elé emeltem a kezeimet.
Amikor már tényleg minden kész volt, az utolsó simítások, és alá is firkantottam a nevem, elmentem leszedni  a festéket magamról, hiszen a nagy művészkedésben tetőtől talpig mindenféle színben sziporkáztam. Mikor visszaértem meglepődve láttam, hogy mindketten a képem előtt állnak, és csak a képet nézve beszélgetnek, Linusz szája büszkén mosolygott. Én megálltam az ajtónál és próbáltam hallgatózni, de Linusz észrevett és mosolyogva intett hogy menjek oda, én így is tettem.
- Mr. Hiddlestonnak tetszik a műved -közli teljes szívéből vigyorogva, láthatóan örül nekem.
- Tényleg ?! - kicsit hangosabban mint akartam és olyan meglepett fejjel mondtam, hogy mindketten elkezdtek kuncogni, vagyis Linusz inkább kacagott  mint kuncogott.
- Tehetséges vagy - mosolygott Hiddleston - és mit fogsz csinálni vele? E akarod adni?
- nem tudtam nem vigyorogni, és éreztem hogy ég az arcom -Köszönöm, először kiállítom őket egy galáriába, aztán bárki megveheti a képeket, bár - elnevettem magam - ki venné meg őket? - jegyeztem meg kicsit szomorkásan, majd elhúztam a számat ugyanis még énis hallottam, hogy milyen szörnyű az akcentusom. De ő csak elgondolkodott, és megkérdezte- Mikor lesz az a kiállítás?
- Értetlenül néztem - Két nap múlva -Miért kérdezte vajon? Nem. Az nem lehet hogy...nem. Lehetetlen hogy azért kérdezte hogy...kimondani se merem....ő egy világsztár jobb és fontosabb dolga is akad, mint egy noname képeit nézegetni. Csak illedelmes akart lenni. - mindezt átfuttatva az agyamon, és belegondolva - Ez eléggé fájt, hiszen az esélye szinte már minuszban van, pedig egy álmom válna valóra.
- hmm értem - gondolkodott, majd egy mosoly kúszott a szájára és felcsillant a szeme, majd az órájára nézett és elkomolyodott- nekem viszont még sok dolgom van itt-ott -megköszönt minden segítséget Linusznak Robert Capával kapcsolatban, majd elköszönt. Elment..én meg még egy autogramot sem kértem tőle, gratulálok Artemisz.
- Látom még mindig nem tértél magadhoz Misszi - mosolygott huncutul Linusz.
- Hát nem éppen - majd észbe kaptam, felkaptam mindent nagy kapkodással, mivel rájöttem hogy  késésben vagyok, hogy megnézzem a kiállítás helyszínét. Gyorsan elköszöntem, fogtam a cuccaimat és a festményt, és már szaladtam is.
Ahogy kiléptem az épületből nem akartam másra figyelni csak hogy odaérjek, de nem jött össze, távolról is megláttam a fekete, sötétített üvegű terepjáró szerű kocsit parkolni a múzeum kertjében, lerítt róla hogy híresség ül benne, azért inkább egy éles kanyarral a távolabb eső kijáratot választottam. Nem akartam hogy meglásson, hogy azt higgye hogy amint lelép, én is lelépek és hogy pont arra megyek amerre ő mert tuti egy őrült rajongó vagyok. Amint kiértem, szinte már rohantam a metróhoz, akkorára nyújtottam a lépéseimet amekkorára csak tudtam, már mentem volna át a zebrán, de éppen előttem megállt egy autó, már éppen kifakadtam volna hogy, "muszáj a zebrán állni seggfej?" mikor észre vettem hogy ez az a sötétített ablakú terepjáró. Mintha egy dobbanást kihagyott volna a szívem, azt hittem elájulok amikor lehúzódott az ablak, és Tom mosolygott rám.
- Elvigyünk? Merre mész? - kérdezte.
- Ó nem kell, köszönöm a metró pont ott rak re -érveltem, semminek nem örültem volna jobban egy fuvarnál, de ezt mégsem tartottam jó ötletnek. - és még a festék is fog, nem akarok összekenni semmit. - próbáltam illedelmesnek tűnni.
- Ugyan már, semmiből sem áll, nem hagyhatlak metrózni, és cipelni ezeket - mutatott a sok cuccomra, majd valaki közbe dudált, mert idő közben zöld lett az autóknak és ő hátranézett majd megszólalt. - Akadályozzuk a forgalmat - kinyitotta az ajtót,  úgy voltam vele hogy ha most elutasítanám az neki lenne kellemetlen, és bevergődtem az ajtón.
- Köszönöm -mosolyogtam rá.
- Mint mondtam, semmiből nem áll.- mosolygott vissza, engem meg elöntött a forróság.
- Megváltozott az útvonal uram? - Szólalt meg a sofőr, aki szintén nemtudta elrejteni magyar akcentusát.
- Igen, köszönöm - majd rám nézett, én meg elmondtam a címet.
- Rendben. - válaszolt a sofőr.
- És  hova mész? - nézett rám Tom.
- A galériába, megnézem a kiállítás helyszínét. -próbáltam lényegre törően  válaszolni.
- Értem, gratulálok a kiállításhoz. - Az után csak egymár mellett ültünk néhány kínos percig, majd megszólalt.- Nos, segítettem neked, most kérnék egy szívességet. -bólintottam és folytatta - mondanál pár olyan helyet amit érdemes lenne megnéznem mielőtt elmegyek?
- nem akartam közönséges lenni. Ezért elgondolkodtam egy kicsit.- Az ilyen alap dolgok, mint a vár, meg a parlament, a szabadság szobor, és a hidak szépek tényleg- egy kicsit megálltam -de szerintem a városnak gyönyörű utcái vannak, vagyis vannak nagyon régi utcái, mint például a Gül baba utca, még engem is elvarázsol. A romkocsmák hangulata egészen különleges, és nagyon egyedi. A Szent- István bazilika tetejéről az egész várost belátni, a Margit-sziget igazán szép és Bringó-hintóval az egészet körbelehet járni. És természetesen a fürdők.- érdeklődéssel hallgatta a mondanivalómat.
- Mindenképpen megnézem őket, köszönöm. -Kimért volt, mégis kedves, és lágy volt a hangja. Őszintén érdekelte amit mondtam. Ekkor megállt az autó, megérkeztünk.
- Köszönöm a fuvart - mosolyogtam.
- Énis köszönöm a segítséged.-Visszamosolygott- Örülök hogy találkoztunk.
- Viszlát. - és bezártam az autó ajtaját, és bementem a galériába. Meglepődtem hogy nem késtem el.

XxXxXxXxXxXxX

Miután mindent átbeszéltem a szervezővel haza mentem, át sem öltöztem csak le vetettem magam az ágyra és bámultam a plafont.

- El sem hiszem hogy ez megtörtént velem - suttogtam a levegőbe. Most kezdtem felfogni, de még mindig távolinak tűnt, mintha egy film lenne csak amit az előző este néztem és még élnek bennem a jelenetei. Ahogy gondolkodtam ezen, olyan gyorsan vert a szívem, hogy azt hittem nem tudom a helyén tartani. Majd pár perc múlva elnyomott az álom. A következő két nap hamar eltelt, és mire észbe kaptam, már a kiállítás reggelén ébredtem.