- Tetszik?
- Ez csodálatos- néztem körbe még mindig tátott szájjal.
- Örülök hogy tetszik, de csukd be a szád - kuncogott, és én észbe kaptam.
- Köszönöm. Mindent.
- Nagyon szívesen, de esküszöm ha még egyszer megköszönöd kipaterollak.- csak nevettünk rajta, aztán újra megszólalt.- Tudom hogy elég gyorsan történik mindez, de a kiállítás megnyitását mér holnap este meg kell tartani, és két hétig lehet majd megtekinteni, remélem végig maradsz. - szólásra nyitottam a szám, de belém fojtotta a szót és folytatta - A képeidet már elvitettem a galériába, és még ma meg kéne nézned hogy mit hogy akarsz és tetszik e a végeredmény, én mindent elintéztem, de jó lenne ha felkészülnél egy kicsit. Sajnálom, tudom hogy elég fáradt lehetsz. - együtt érzően pillantott rám, gondolom ő is fáradt volt, hiszen ahogy ebből a kiselőadásból le tudtam szűrni, elég sokat dolgozott rajta.- Ja és persze ezt át kéne nézned -nyújtott át egy pár oldalt - a vendég lista, ezen a lapon a meghívottak vannak, a másikon pedig akik jegyet vettek és meg akarják nézni, lehetséges támogatók is jöhetnek.- el vettem a papírokat és átlapoztam mintha már elkezdtem volna az átnézést, de még így is megakadt a szemem egy neven. Úgy értem sokon, mert egész nagy nevek is voltak a papíron, de egyen különösen - Tom Hiddleston? - suttogtam a kérdésem a levegőbe, de ő is meghallotta és csak mosolygott.
- Igen, jó barátom. De miért lepődsz meg ezen?
- Elhiszem hogy jó barátod. -mentegetőztem, de amint kimondtam rájöttem hogy egy sültkrumplinak is több esze van nálam.
- elnevette magát - Nem azon. Miért lepődsz meg rajta hogy eljön? -nézett értetlenül- Ő ajánlotta hogy nézzelek meg, mert ígéretes vagy és tartozott egy szívességgel, így amikor elmondtam neki, hogy egy művész lemondta és teljesen ki voltam borulva előhozakodott az ötlettel. Aztán már repülőre is ültem. -egy kicsit értetlenül néztem, majd rákérdeztem.
- Miért jöttél el egészen Magyarországig, hogy találj valakit. Hiszen szerintem közelebb is akadnak sokkal jobb művészek, és tapasztaltabbak is, miért pont én?- összezavarodtam.
- Mint mondtam, Tom ajánlott és azt mondta hogy veled biztosan jól járok. Valóban kellett egy kicsit győzködnie, hiszen igazad van, közelebbről is szerezhettem volna valakit, de megbízok annyira Tomban hogy megtegyem ezt neki. És igaza volt, tehetséges vagy. Na meg nem akartam megbántani, úgy tűnt tényleg szívén viseli az ügyet. -ennél meglepettebb már nem is lehettem volna. Nem találtam válaszokat a miérteimre.
Elköszönt, én meg csak néztem magam elé. Amikor észbe kaptam megcsináltam a "házifeladatom", utána hívtam is egy taxit hogy vigyen a galériához. Az épület csodálatos volt kívülről és belülről is, egy filmben éreztem magam ahol a főszereplőnek minden vágya teljesül. Már csak a szőke herceg kellett. Mindent megcsináltam amit Jessie ajánlott és mondott, úgy pörgött mint egy kanos nyuszi, én meg csak loholtam utána és ő mindent elintézett. Átadta a szövegemet amit el kellett mondanom, megkérdezte hogy tetszik e a képeknek az elhelyezése, nem mertem nemet mondani, de nem is akartam mert minden tökéletes volt.
Hosszú nap volt, és fáradt is voltam, de nem tudtam el aludni, egyre csak idegeskedtem és azt kezdtem képzelni, hogyha most elalszok, akkor újra az unalmas életemben ébredek a saját kis lakásomban, a kiállítás napján, és rettegtem. És persze a kérdések. Miért tett nekem Tom egy ilyen életre szóló szívességet? Nem tudom majd viszonozni, persze valószínűleg nem is kell majd, és soha többet nem fogjuk látni egymást. Végül észre se vettem, de elaludtam.
Reggel mikor felébredtem, kipattan a szemem és felültem az ágyamban, hogy körbe tudjak nézni, megnyugodtam hogy még a hotelszobában vagyok, de a hirtelen mozgás nem volt jó ötlet, sajgott a fejem. Még jó hogy mindenre felkészültem, és bevettem egy aspirint. Próbáltam enni de semmi nem ment le a torkomon, összeszorult a gyomrom, olyan ideges voltam, azt hittem elájulok, így kimentem az erkélyre levegőzni. jól esett a hűvös reggeli friss levegő, kitisztult az agyam. A korlátra támaszkodva gondolkodtam, és néztem a kilátást (nem volt nagy szám, de nem panaszkodhatok). Lassan telt az időre, beálltam a zuhany alá és csak gondolkoztam. Gondolkoztam a szövegemen, a viselkedésemen, hogy mit ne csináljak semmiképpen se, és hogy azokra a kérdésekre: "Mit jelent számodra a művészeted?" "Mi a mögöttes tartalma? Mi az üzenete?" amiket semmiféleképpen sem kerülhetek ki, valami kevésbé röhejes választ tudjak adni. Megmostam a hajam, és beszárítottam, csináltam egy arcpakolást, kifestettem a körmeimet - a fehér körömlakkot tartottam a legjobb választásnak, és a legnagyobb odafigyeléssel csináltam, hogy nehogy úgy nézzek ki mint egy festő-mázoló munka után- próbáltam elfoglalni magam hogy addig se idegeskedjek.
Mikor már úgy éreztem, hogy idő van elkezdtem sminkelni, úgy döntöttem nem sminkelem túl magam, a mindennapi sminkemet fogom megcsinálni egy kicsit elegánsabb változatban: szempillaspirál, tusvonal, még egy kis barna szemhéjpúdert is tettem, valamint kontúroztam az arcomat, nagyon büszke voltam magamra, ugyanis még soha nem csináltam ilyen szép sminket magamnak. A hajamat nagyon kicsit behullámosítottam, hogy tökéletes egyensúlyba legyen a lazaság és az elegancia. Miután felvettem a ruhámat és a blézert úgy döntöttem nem viszek táskát, először is azért, mert nincs megfelelő, másodszor meg azért mert a telefonom és a belépőkártyám is elfér a zsebemben, valamint a szövegem is amit még az utolsó pillanatban át akarok még nézni. Ránéztem az órára, egy óra volt a megnyitóig, úgy döntöttem elindulok, hogy mindenre legyen időm, és hogy megnézzem minden rendben van e. Na meg Jessie biztató szavaira is szükségem volt.
Amint odaértem elámultam, még szebb volt minden, kezdett lemenni a nap, tényleg olyan volt mint egy álom. Jessie azonnal észre vett, köszönt elmondta hogy minden rendben lesz, aztán ott is hagyott mert még 1000 dolga volt, nem tudom hogy tudja mindezt észben tartani, én fele ennyitől idegösszeroppanást kapnék. Hogy oldjam a feszültségemet elvettem az egyik pincértől egy koktélt és lehúztam. Nem akartam többet inni, ez épp elég volt ahhoz hogy elhiggyem képes vagyok erre.
XxXxXxXxXxX
Elmondtam a beszédemet, egy kicsit remegő hanggal, de hogy ne legyen olyan feltűnő improvizáltam egy kicsit - nem hittem hogy megmerem tenni, azok után hogy mennyit gyakoroltam a beszédemet hogy tökéletes legyen- és viccesebbre vettem a figurát, a "közönség" pedig jól fogadta. Sok gratulációt kaptam, majd beálltam a festmény elé amit pár napja a múzeumban festettem. Elgondolkodtam hogy akkor amikor készítettem bele se mertem gondolni hogy csak pár nap és itt leszek. Ekkor mellém állt egy férfi, magas volt és rám nézett, én viszont elég hülyén éreztem magam ahogy néztem fel rá, majd kitörtem a nyakam. Tom volt az. Te jó ég, el is felejtettem hogy itt lesz - tényleg? Most komoly? Én felejtem el hogy Ő, Tom Hiddleston itt lesz? Ennél nagyobbat még nem csalódtam magamban, és jobban sem lepődtem meg soha - ideges lettem, a gyomrom elszorult.
- Ez a kedvencem - mosolygott.
- Miért?- hirtelen jobb válasz nem jutott eszembe, sőt ez sem egy válasz.
- Nem is tudom...-elgondolkodva tette az ujját az állára- talán a színek miatt, meg láttam mennyire beleélted magad a munkába.
- Ó hát köszönöm. - fülig pirultam, térj már észhez Artemisz!- És hogy-hogy eljöttél?
- Hát az a helyzet, hogy..-kis szünetet tartott és a tarkóját kezdte birizgálni, aranyos volt, majd folytatta- ..hogy személyesen akartam eljönni a festményért, na meg érdekelt is. - Értetlenül néztem rá, ezt észre is vette, majd megnyalta az ajkát és szólásra nyitotta a száját, de gyorsabb voltam. - Hogy érted ez? Várj...te.. mi? - elnevette magát. Az a nevetés...ehehehe.
- Én vettem meg ezt a festményt, egyszerűen beleszerettem. - ámulattal nézte, ami tényleg jól esett, de még mindig nem volt tiszta,
- De egy Luke Windsor nevű ember vette meg -mondtam, mire ő csak nevetett.
- Igen Luke intézi az ügyeimet.
- ÁÁ értem, és miért fizettél ennyit? Ennyit igazán nem ér.
- Mindenképpen meg akartam szerezni, nem akartam hogy más többet ajánljon mint én.-Vigyorgott, és én is elnevettem magam.-Húha! Te aztán igazán megleptél. - mondtam még mindig nevetve.
Sokat nevettünk, beszélgettünk, egy kicsit még ittunk, teljesen felszabadult a hangulat, nagyon jól megértettük egymást, és bár ő olyan választékosan beszélt hogy néha alig értettem meg mit mond, csak nevettünk az egészen. Nagyon jó éreztem magam a társaságába. Majd egy kínos percig senki sem szólalt meg. Láttam hogy egy kicsit ideges, és nagyon gondolkodik, az ajkába harapott és birizgálta a tarkóját. Én törtem meg a csendet egy kérdéssel és megérintettem a vállát:- Jól vagy? -annyira a gondolataiba volt merülve hogy összerezzent. - ó bocsi.
-Jaj semmi baj, csak elgondolkodtam. Figyelj, kérdeznék valamit.- csak bólintottam - Mit gondolsz...mi tudnánk e..-de nem tudta befejezni a mondandóját -pedig nagyon érdekelt volna mit akar kérdezni. nem vagyok hülye, és láttam hogy zavarban volt szinte egész végig, bár azt nem mondanám hogy én nem- mert abban a pillanatban nyújtott oda egy tálca koktélt az egyik pincér. De nem a tánca tartalma foglalkoztatott, hanem aki a kezében tartotta, találkozunk a tekintetünk, és nem hittem a szememnek, és úgy láttam ő sem.
-Misszi?!
-Dávid?!-Egyszerre mondtuk ki egymás nevét, mint a rossz amerikai filmekben, és csak bámultunk egymásra. " Ez nem lehet igaz! Ez már tényleg nem lehet igaz!" gondoltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése