XxXxXxXxXxXxXxX
Egy egyszerű budapesti lány vagyok, egyetlen velem egykorú barátnőm van, aki viszont nemsokára családot alapít, fiatalon találta meg a szerelmet. Így aztán a ritkábbnál is ritkábban találkozunk.
Ez az oka annak, hogy időm nagy részét a Nemzeti Múzeumban töltöm, egyik legkedvesebb barátommal (az anyám is lehetne, de igen, lényegében tényleg a fogadott anyám) Katalinnal. Én Linusznak hívom, utálja ezt a nevet, én viszont éppen ezért szeretem így hívni. Ő a múzeumban dolgozik, csoportokat is szokott vezetni, így ha segítség kell, ő mindig ott van nekem és mindent tud.
Ma reggel korán indulok a múzeumba, izgatott vagyok, ihletem van a festéshez amit mindig Linusz szobájában csinálok.
Belépek a múzeum kertjébe, amiben mindig el tudok csodálkozni, hogy milyen gyönyörű. Veszek egy nagy levegőt, tele szívom a tüdőmet, mintha a levegő más, tisztább, jobb lenne egy kicsivel is, mint a város többi részén. Felmegyek a lépcsőn, egy kicsit szórakozottabban mint ami normális lenne, de már megszoktam hogy mindenki hülyének néz ilyenkor, nem igazán tudok egy helyben nyugodtan ülni a seggemen.
Amikor belépek, köszönök az őröknek és a dolgozóknak, akik mosolyogva bólintanak nekem, hiszen a fél életemet itt töltöttem velük. Egy kicsit el időzök néhány kép előtt, éppen Robert Capa kiállítás van, érdekes, majd később utána nézek hogy többet megtudjak róla. Linusz szobáját veszem célba. Fülembe max hangerőn van a fülhallgató, és úgy hallgatok zenét. Szó szerint berontok Linusz szobájába, eléggé otthon érzem már magam ahhoz, hogy fel se nézzek és tovább dudorásszak, ledobom a táskámat és a festő cuccomhoz megyek. Háttal Linusznak lomhán leteszem az új festéket amit hoztam, majd fél fülemből kiveszem a fülhallgatót, és hallom hogy ajkait egy "nemár, ezt nem gondolhatod komolyan" című sóhajtás hagyja el, én meg értelmetlenül ránézek, de rögtön eláll a szavam, amikor a tekintetem a mellette álló, magas, elegáns kék ingben, sötétszürke öltönynadrágos és bőrcipős férfira téved. Testalkata vékony, de izmos, hosszú kezei és lábai vannak, vonzó férfi. Tehetetlenségemben alig tudok megszólalni, és végül csak ennyit tudok kinyögni: -ömm..-köszörülöm meg a torkomat- Helló! - nagyon ostobának érzem magam, leégetem magam, előtte, akiért szinte rajongok, és még fel se fogtam hogy ez valóság, és reménykedem benne, hogy tényleg nem az.
A férfi közelebb lép és az arckifejezésén látszik hogy vissza kell tartania a nevetést. - Helló, Tom Hiddleston vagyok - Azt hittem ott esek össze, a szemei mintha a lelkembe láttak volna, valószínűleg a fejem összekeverhető volt egy paradicsommal, amin a világ leghülyébb arckifejezése volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése