-Ő Artemisz- igen ez a nevem, ezért utálok bemutatkozni valakinek, elsőre furának hangzik, és csak azért szeretem mert különleges, de az ilyen helyzetekben átkozom a szüleimet a görög nevek iránti imádatuk miatt - Itt szokott festeni, szinte már családtag - folytatta, majd gúnyosan, de mosolyogva megjegyezte - de ne tévessze meg Mr. Hiddleston, máskor be sem áll a szája. - Éreztem ahogy fülig vörösödök, ahogy Tom felém fordul és egy kicsit kuncogva rám mosolygott. Próbáltam viszonozni, próbáltam viszonozni, de csak egy fájdalmas mosolyt tudtam felé küldeni, aztán szégyenemben nem tudtam ránézni inkább csak a földet bámultam.
Mikor pát másodperc múlva magamhoz tértem, elkezdtem az ajtó felé sétálni, majd megtorpantam és elgondolkodtam, miért lettem egy félős kis nyuszi? Miért húznám be fülem farkam? Azért jöttem hogy fessek, két nap múlva lesz az első igazi kiállításom, semmin se változtat hogy itt van - ezt én sem hiszem el, de megpróbálom elhitetni magammal, és erősnek és céltudatosnak tűnni - nem engedhetem hogy ez megállítson még a végén jó is kisülhet belőle hogy egy világsztár előtt festek - érveltem magammal szemben, majd visszafordultam Linuszhoz és megkérdeztem - Azért még festhetek? - próbáltam felvenni a legaranyosabb kiskutyaszemeimet mire ő elvigyorodott és csak bólintott.
Lekuporodtam a kis sarkomba, elkezdtem keverni a festéket és bekapcsoltam a zenét. Álomvilágot akartam festeni, de ahogy a zene változott úgy a hangulatom is, végül egy eléggé elvont festmény lett, amit ha sokáig, vagy csak elég figyelmesen nézel, kirajzolódik belőle egy arckép. Biztos voltam benne hogy kevés embernek fog tetszeni a kép, de nekem nagyon tetszett, és büszke voltam magamra. Annyira elmerengtem a képen hogy észre se vettem hogy dúdolni kezdtem az éppen lejátszott dalt. Mikor észrevettem magam, mindketten rám néztek, az ajkamba haraptam - ennél cikibb már nem lehet, ugye? - gondolkodtam hogy mit mondhatnék, aztán bölcsebbnek tartottam hogy csak védekezően magam elé emeltem a kezeimet.
Amikor már tényleg minden kész volt, az utolsó simítások, és alá is firkantottam a nevem, elmentem leszedni a festéket magamról, hiszen a nagy művészkedésben tetőtől talpig mindenféle színben sziporkáztam. Mikor visszaértem meglepődve láttam, hogy mindketten a képem előtt állnak, és csak a képet nézve beszélgetnek, Linusz szája büszkén mosolygott. Én megálltam az ajtónál és próbáltam hallgatózni, de Linusz észrevett és mosolyogva intett hogy menjek oda, én így is tettem.
- Mr. Hiddlestonnak tetszik a műved -közli teljes szívéből vigyorogva, láthatóan örül nekem.
- Tényleg ?! - kicsit hangosabban mint akartam és olyan meglepett fejjel mondtam, hogy mindketten elkezdtek kuncogni, vagyis Linusz inkább kacagott mint kuncogott.
- Tehetséges vagy - mosolygott Hiddleston - és mit fogsz csinálni vele? E akarod adni?
- nem tudtam nem vigyorogni, és éreztem hogy ég az arcom -Köszönöm, először kiállítom őket egy galáriába, aztán bárki megveheti a képeket, bár - elnevettem magam - ki venné meg őket? - jegyeztem meg kicsit szomorkásan, majd elhúztam a számat ugyanis még énis hallottam, hogy milyen szörnyű az akcentusom. De ő csak elgondolkodott, és megkérdezte- Mikor lesz az a kiállítás?
- Értetlenül néztem - Két nap múlva -Miért kérdezte vajon? Nem. Az nem lehet hogy...nem. Lehetetlen hogy azért kérdezte hogy...kimondani se merem....ő egy világsztár jobb és fontosabb dolga is akad, mint egy noname képeit nézegetni. Csak illedelmes akart lenni. - mindezt átfuttatva az agyamon, és belegondolva - Ez eléggé fájt, hiszen az esélye szinte már minuszban van, pedig egy álmom válna valóra.
- hmm értem - gondolkodott, majd egy mosoly kúszott a szájára és felcsillant a szeme, majd az órájára nézett és elkomolyodott- nekem viszont még sok dolgom van itt-ott -megköszönt minden segítséget Linusznak Robert Capával kapcsolatban, majd elköszönt. Elment..én meg még egy autogramot sem kértem tőle, gratulálok Artemisz.
- Látom még mindig nem tértél magadhoz Misszi - mosolygott huncutul Linusz.
- Hát nem éppen - majd észbe kaptam, felkaptam mindent nagy kapkodással, mivel rájöttem hogy késésben vagyok, hogy megnézzem a kiállítás helyszínét. Gyorsan elköszöntem, fogtam a cuccaimat és a festményt, és már szaladtam is.
Ahogy kiléptem az épületből nem akartam másra figyelni csak hogy odaérjek, de nem jött össze, távolról is megláttam a fekete, sötétített üvegű terepjáró szerű kocsit parkolni a múzeum kertjében, lerítt róla hogy híresség ül benne, azért inkább egy éles kanyarral a távolabb eső kijáratot választottam. Nem akartam hogy meglásson, hogy azt higgye hogy amint lelép, én is lelépek és hogy pont arra megyek amerre ő mert tuti egy őrült rajongó vagyok. Amint kiértem, szinte már rohantam a metróhoz, akkorára nyújtottam a lépéseimet amekkorára csak tudtam, már mentem volna át a zebrán, de éppen előttem megállt egy autó, már éppen kifakadtam volna hogy, "muszáj a zebrán állni seggfej?" mikor észre vettem hogy ez az a sötétített ablakú terepjáró. Mintha egy dobbanást kihagyott volna a szívem, azt hittem elájulok amikor lehúzódott az ablak, és Tom mosolygott rám.
- Elvigyünk? Merre mész? - kérdezte.
- Ó nem kell, köszönöm a metró pont ott rak re -érveltem, semminek nem örültem volna jobban egy fuvarnál, de ezt mégsem tartottam jó ötletnek. - és még a festék is fog, nem akarok összekenni semmit. - próbáltam illedelmesnek tűnni.
- Ugyan már, semmiből sem áll, nem hagyhatlak metrózni, és cipelni ezeket - mutatott a sok cuccomra, majd valaki közbe dudált, mert idő közben zöld lett az autóknak és ő hátranézett majd megszólalt. - Akadályozzuk a forgalmat - kinyitotta az ajtót, úgy voltam vele hogy ha most elutasítanám az neki lenne kellemetlen, és bevergődtem az ajtón.
- Köszönöm -mosolyogtam rá.
- Mint mondtam, semmiből nem áll.- mosolygott vissza, engem meg elöntött a forróság.
- Megváltozott az útvonal uram? - Szólalt meg a sofőr, aki szintén nemtudta elrejteni magyar akcentusát.
- Igen, köszönöm - majd rám nézett, én meg elmondtam a címet.
- Rendben. - válaszolt a sofőr.
- És hova mész? - nézett rám Tom.
- A galériába, megnézem a kiállítás helyszínét. -próbáltam lényegre törően válaszolni.
- Értem, gratulálok a kiállításhoz. - Az után csak egymár mellett ültünk néhány kínos percig, majd megszólalt.- Nos, segítettem neked, most kérnék egy szívességet. -bólintottam és folytatta - mondanál pár olyan helyet amit érdemes lenne megnéznem mielőtt elmegyek?
- nem akartam közönséges lenni. Ezért elgondolkodtam egy kicsit.- Az ilyen alap dolgok, mint a vár, meg a parlament, a szabadság szobor, és a hidak szépek tényleg- egy kicsit megálltam -de szerintem a városnak gyönyörű utcái vannak, vagyis vannak nagyon régi utcái, mint például a Gül baba utca, még engem is elvarázsol. A romkocsmák hangulata egészen különleges, és nagyon egyedi. A Szent- István bazilika tetejéről az egész várost belátni, a Margit-sziget igazán szép és Bringó-hintóval az egészet körbelehet járni. És természetesen a fürdők.- érdeklődéssel hallgatta a mondanivalómat.
- Mindenképpen megnézem őket, köszönöm. -Kimért volt, mégis kedves, és lágy volt a hangja. Őszintén érdekelte amit mondtam. Ekkor megállt az autó, megérkeztünk.
- Köszönöm a fuvart - mosolyogtam.
- Énis köszönöm a segítséged.-Visszamosolygott- Örülök hogy találkoztunk.
- Viszlát. - és bezártam az autó ajtaját, és bementem a galériába. Meglepődtem hogy nem késtem el.
XxXxXxXxXxXxX
Miután mindent átbeszéltem a szervezővel haza mentem, át sem öltöztem csak le vetettem magam az ágyra és bámultam a plafont.
- El sem hiszem hogy ez megtörtént velem - suttogtam a levegőbe. Most kezdtem felfogni, de még mindig távolinak tűnt, mintha egy film lenne csak amit az előző este néztem és még élnek bennem a jelenetei. Ahogy gondolkodtam ezen, olyan gyorsan vert a szívem, hogy azt hittem nem tudom a helyén tartani. Majd pár perc múlva elnyomott az álom. A következő két nap hamar eltelt, és mire észbe kaptam, már a kiállítás reggelén ébredtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése