6. Egy gyönyörű barátság.

Csak pár szó Dávidról. Együtt nőttünk fel, mindig is legjobb barátok voltunk, aztán ők elköltöztek és nem is láttuk egymást éveken keresztül, aztán visszajött, és rögtön felkeresett, férfias lett, rövid sötétbarna haja tökéletesen állt, és szinte világító kék szeme szinte a lelkedbe hatolt. Erős állkapocs vonala férfiassá tette, de huncut kisfiús mosolya, egy különleges sármot adott neki, az a tipikus "legjobb srác a suliban" lett, mint a rossz amerikai filmekben, hamar ugyanolyan jóba lettünk mint azelőtt. Aztán egy este, mikor először elmentünk együtt bulizni, és együtt voltunk az "őszinte" stádiumban, csak ültünk egymás mellett, és néztük az éjszakai látképet, és el kezdtünk beszélgetni, elmondta hogy annál is jobban kedvel mint az előtt, emlékszem csak néztem a szemébe, mire ő megcsókolt, aztán egymás ölelésében ültünk tovább. Nagyon furcsa volt másnap, azt hittem megfogjuk beszélni, hogy csak az ital miatt volt, de nem, ő folytatni akarta, és be kellett valljam, hogy én is. Két évig jártunk, szinte tündérmese volt, ugyanúgy ő volt a legjobb barátom is egyben, aztán négy hónappal ezelőtt közölte hogy Angliába megy, dolgozni és tanulni, megsemmisültem. Mindketten egyetértettünk benne hogy a távkapcsolat értelmetlen, így nem folytattuk. Szépen akartunk elválni, úgyhogy azelőtti este hogy utazott volna elbúcsúztunk, megnéztük a kedvenc filmünket, és egymás karjaiban aludtunk el. Reggel egyikünk se mondott semmit, adtunk egymásnak egy utolsó csókot és elment. Azt hittem sohasem látom többé, hát tévedtem. És be kellett  valljam magamnak, hogy még mindig szeretem..
- Te mit keresel itt? - kérdeztem az egyértelműt, és miközben lesütöttem a szemem, mert elhomályosult a látásom.
- Itt dolgozok- szomorúan nézett rám - és te?
- Ez az én kiállításom- magamra erőltettem a mosolyt. Végig magyarul beszéltünk, olyan fura lett volna, angolul társalogni, így Tom csak bámult minket, látta hogy valami baj van.
- Gratulálok, tudom hogy ez volt az álmod. - majd Tomhoz fordult - Helló! Dávid vagyok, Misszi egy régi ismerőse, én tudom ki vagy.- mutatkozott be. ISMERŐS? Jól hallottam? Mi? Csak néztem rá megsemmisülve, mire ő megkérdezte zavartan - Ti együtt vagytok?
- Oh nem, nem vagyunk együtt - mondta Tom, én  meg csak bámultam magam elé.
- Értem. Őőő hát el kell intéznem valamit- mosolygott rám. És elment.
A szemembe könnyek gyűltek, mozdulni sem mertem, elkezdtem könnyezni, Tom értetlenül és egy kis aggodalommal a szemében rám nézett - Mi a baj? - én csak ránéztem, nem tudtam mit mondani, elfordultam, felálltam és elfutottam, ekkor már úgy sírtam hogy alig láttam valamit, egy másik teremben álltam meg, ahol nem volt akkora zaj, így gondoltam nincs annyi ember ott. A falnak támasztottam a hátam, és csak sírtam, a külvilágot kizártam, nem hallottam, nem láttam, csak sírtam. Egy kéz érintette meg a vállamat, felnéztem, és Tom nézett rám aggódó tekintettel, nem gondolkoztam csak megöleltem, úgy szorítottam, mintha félnék hogyha elengedem leesek a mélybe, óvatosan vissza ölelt. Egy perc múlva elengedtem. -Sajnálom. Bocsánat.
- Mi? Mit sajnálsz? Mi a baj?- gombóc volt a torkomban, majd nagy levegőt vettem, és fél perc alatt ledaráltam az egész sztorit, hogy barátok voltunk, aztán otthagyott, aztán visszajött, és szerettük egymást, aztán megint otthagyott. -...És aztán idejött dolgozni, és azóta nem láttam. Meg sem fordult a fejemben hogy itt fogunk találkozni de...- kis szünetet tartottam- ...de még mindig szeretem, és nem tudok mit csinálni. - csak sírtam tovább. Ő csak nézett, szomorú volt a tekintete, megölelt, majd amikor megnyugodtam elengedett. - Bocsi hogy ezt mind meg kellett hallgatnod, én csak...nem tudom.. sajnálom.
- Nem kell mit sajnálnod.- mosolygott- szívesen tettem.
- Köszö..-de nem tudtam tovább mondani, itt elakadt a szavam, felcsendült egy zene. A hangfalakból jött, amiből eddig egy elmélkedős halk zene szólt a háttérben, de most hangos volt, és ezer közül is megismerném...Punnany massif-élvezd. Ez volt a mi dalunk, ezt énekeltük egymásnak amikor szomorúak voltunk. Tudtam hogy nem lehet hogy ez csak úgy megszólalt. Láttam hogy Tom nem tudja hogy mi van, őt is meglepte, de amint látta az arcomat, és hogy Dávid szalad be az ajtón, körbenéz, majd mikor meglátott nagy mosolyra húzódik a szája, megbánó kiskutya szemekkel néz rám ahogy közeledik, engem a sírás kerülget, de szinte láthatatlanul mosolygok, megfogja a kezem, és húzni kezd, majd magához szorít, én belekapaszkodok, majd a mellkasába temetem az arcom, majd jobbra-balra lépve táncolni kezdtünk. Ő a hajamat simogatta egyik kezével, a másikat a derekamra tette, és magához húzott, elöntöttek az érzelmek. Elkezdődött a dalszöveg, mire én rá néztem, láttam hogy az ő szeme is könnyes, mire tenyerébe fogta az arcom, és hüvelykujjaival letörölte a könnyeimet, majd magához szorított, annyira hogy szinte fájt, de nem zavart. Magamba szívtam az illatát, ő meg a hajamba súgta: - Hiányoztál, nem is tudod mennyire. - a hangja remegett - Hidd el, tudom. - röviden válaszoltam, és még jobban szorítottam.
- Én még mindig szeretlek- alig hallhatóan motyogtam. De úgy tűnik tisztán értette.
- Szeretlek. - a szó végén elcsuklott a hangja.
Örökké valóságnak tűnt, akartam hogy örökké tartson. Majd gondoltam megkérdezem - Ezt hogy csináltad? - nevettem. Ő ugyan így válaszolt - Tudod ha itt dolgozol, jóba vagy a kollégáiddal, mint aki a zenét is kezeli.
- Nem hiszem el hogy ezt tetted.
- Féltem hogy nem fogsz neki örülni, és akkor búcsút mondhatok a munkámnak. De remélem most mondhatom a főnöknek hogy a művész ajándéka volt. - a legédesebb kiskutya szemekkel. Csak bólintottam.
Amikor a zenének vége lett, még öleltük egymást, majd elengedett, és azt mondta hogy dolgoznia kell, már így is eléggé kihúzhatta a gyufát, majd hozzáfűzte hogy látni akar még, hogy mindent  megbeszéljünk. Megfordult és elindult, de pár lépés után visszafordult és nyomott egy puszit a homlokomra, majd gyorsan megkérdezte : -Nem akarom elrontani ezt a pillanatot, de ugye még mindig ugyan az a számod? - vigyorgott. Én csak bólintottam, majd elsétált. Oda néztem ahol Tommal álltunk, bűntudatom volt, hogy ilyen udvariatlanul ott hagytam, de már nem állt ott. Meg akartam keresni a tömegben. Nem találtam sehol, gondoltam tuti elfolyhatott a sminkem ebben a sok sírásban, úgyhogy a wc felé vettem az irányt, hogy rendbe tegyem magam. Rosszabbra számítottam, de így is úgy néztem ki mint egy panda. Letörölgettem az elfolyt szemfestéket, majd amikor félig-meddig jónak találtam folytattam a keresést.
10 perc múlva megtaláltam Tomot, éppen akkor fejezte be a beszélgetését egy elegáns idősebb férfival, egy kicsit vonakodva mentem oda hozzá, szégyellte magam.
- Szia. - mosolyogtam - Figyelj, sajnálom hogy olyan bunkó voltam, miután te végig hallgattál, csak aztsem tudtam hol vagyok, és egy kisebb sokkot kaptam, és nemértettem az egész helyzetet, és..- ekkor szólt közbe.
- Hé, nyugi, én nem haragszom rád ezért, ez most nehéz lehet neked és ha társaság kell csak szólj, azt szokták mondani hogy jó hallgatóság vagyok - mosolygott, aranyos volt hogy ezt mondta, reflexből öleltem meg.
- Köszönöm, nem tudod hogy ez milyen sokat jelent nekem, már nagyon régen nem tudtam senkivel se megbeszélni a gondjaimat. Persze ott volt a legjobb barátnőm, de telefonon is csak néha tudtam elérni, nem hogy találkozni vele, igen, Lin.-megálltam, és kijavítottam magam-..Katalin pedig olyan mintha az anyám lenne, de nem akarom zavarni a kis piti gondjaimmal.- magyaráztam.
-Ha bízol bennem annyira, hogy megosszad velem ezeket a "piti" - felemelte a két kezét, és a mutató- és középsőujjaival macskakörmöt formált - gondjaidat, én szívesen meghallgatlak, várjál itt a számom. - és átnyújtotta a névjegykártyáját.
- Tudod, így belegondolva...már most jobban bízok benned, mint a legtöbb emberben mint akiket már ezer éve ismerek. Szerintem ez egy gyönyörű barátság kezdete - vigyorogtam huncutul, mire ő hangosan felnevetett - Igen, ez az.

Mikor haza értem két másodperc alatt elkészültem az alváshoz, és amint ledőltem az ágyra, úgy elaludtam mintha leütöttek volna, túl sok minden fárasztott ki ma, úgy éreztem az energiám mínuszban van és annyit már igazán megérdemlek hogy végre jól kipihenjem magamat.

5. Kérdeznék valamit.

Kissé kótyagosan szálltam le a gépről, aztán taxiba szálltunk, és megmutatta a hotelszobámat. Gyönyörű, életemben nem láttam ilyen szép szobát, az uralkodó színek elegánsan a fekete és fehér volt, modern bútorokkal és letisztult formákkal. Tátva  maradt a szám, amire Jessie nevetéssel reagált.
- Tetszik?
- Ez csodálatos- néztem körbe még mindig tátott szájjal.
- Örülök hogy tetszik, de csukd be a szád - kuncogott, és én észbe kaptam.
- Köszönöm. Mindent.
- Nagyon szívesen, de esküszöm ha még egyszer megköszönöd kipaterollak.- csak nevettünk rajta, aztán újra megszólalt.- Tudom hogy elég gyorsan történik mindez, de a kiállítás megnyitását mér holnap este meg kell tartani, és két hétig lehet majd megtekinteni, remélem végig maradsz. - szólásra nyitottam a szám, de belém fojtotta a szót és folytatta - A képeidet már elvitettem a galériába, és még ma meg kéne nézned hogy mit hogy akarsz és tetszik e a végeredmény, én mindent elintéztem, de jó lenne ha felkészülnél egy kicsit. Sajnálom, tudom hogy elég fáradt lehetsz. - együtt érzően pillantott rám, gondolom ő is fáradt volt, hiszen ahogy ebből a kiselőadásból le tudtam szűrni, elég sokat dolgozott rajta.- Ja és persze ezt át kéne nézned -nyújtott át egy pár oldalt - a vendég lista, ezen a lapon a meghívottak vannak, a másikon pedig akik jegyet vettek és meg akarják nézni, lehetséges támogatók is jöhetnek.- el vettem a papírokat és átlapoztam mintha már elkezdtem volna az átnézést, de még így is megakadt a szemem egy neven. Úgy értem sokon, mert egész nagy nevek is voltak a papíron, de egyen különösen - Tom Hiddleston? - suttogtam a kérdésem a levegőbe, de ő is meghallotta és csak mosolygott.
- Igen, jó barátom. De miért lepődsz meg ezen?
- Elhiszem hogy jó barátod. -mentegetőztem, de amint kimondtam rájöttem hogy egy sültkrumplinak is több esze van nálam.
- elnevette magát - Nem azon. Miért lepődsz meg rajta hogy eljön? -nézett értetlenül- Ő ajánlotta hogy nézzelek meg, mert ígéretes vagy és tartozott egy szívességgel, így amikor elmondtam neki, hogy egy művész lemondta és teljesen ki voltam borulva előhozakodott az ötlettel. Aztán már repülőre is ültem. -egy kicsit értetlenül néztem, majd rákérdeztem.
- Miért jöttél el egészen Magyarországig, hogy találj valakit. Hiszen szerintem közelebb is akadnak sokkal jobb művészek, és tapasztaltabbak is, miért pont én?- összezavarodtam.
- Mint mondtam, Tom ajánlott és azt mondta hogy veled biztosan jól járok. Valóban kellett egy kicsit győzködnie, hiszen igazad van, közelebbről is szerezhettem volna valakit, de megbízok annyira Tomban hogy megtegyem ezt neki. És igaza volt, tehetséges vagy. Na meg nem akartam megbántani, úgy tűnt tényleg szívén viseli az ügyet. -ennél meglepettebb már nem is lehettem volna. Nem találtam válaszokat a miérteimre.
Elköszönt, én meg csak néztem magam elé. Amikor észbe kaptam megcsináltam a "házifeladatom", utána hívtam is egy taxit hogy vigyen a galériához. Az épület csodálatos volt kívülről és belülről is, egy filmben éreztem magam ahol a főszereplőnek minden vágya teljesül. Már csak a szőke herceg kellett. Mindent megcsináltam amit Jessie ajánlott és mondott, úgy pörgött mint egy kanos nyuszi, én meg csak loholtam utána és ő mindent elintézett. Átadta a szövegemet amit el kellett mondanom, megkérdezte hogy tetszik e a képeknek az elhelyezése, nem mertem nemet mondani, de nem is akartam mert minden tökéletes volt.
Hosszú nap volt, és fáradt is voltam, de nem tudtam el aludni, egyre csak idegeskedtem és azt kezdtem képzelni, hogyha most elalszok, akkor újra az unalmas életemben ébredek a saját kis lakásomban, a kiállítás napján, és rettegtem. És persze a kérdések. Miért tett nekem Tom egy ilyen életre szóló  szívességet? Nem tudom majd viszonozni, persze valószínűleg nem is kell majd, és soha többet nem fogjuk látni egymást. Végül észre se vettem, de elaludtam.
Reggel mikor felébredtem, kipattan a szemem és felültem az ágyamban, hogy körbe tudjak nézni, megnyugodtam hogy még a hotelszobában vagyok, de a hirtelen mozgás nem volt jó ötlet, sajgott a fejem. Még jó hogy mindenre felkészültem, és bevettem egy aspirint. Próbáltam enni de semmi nem ment le a torkomon, összeszorult a gyomrom, olyan ideges voltam, azt hittem elájulok, így kimentem az erkélyre levegőzni. jól esett a hűvös reggeli friss levegő, kitisztult az agyam. A korlátra támaszkodva gondolkodtam, és néztem a kilátást (nem volt nagy szám, de nem panaszkodhatok). Lassan telt az időre, beálltam a zuhany alá és csak gondolkoztam. Gondolkoztam a szövegemen, a viselkedésemen, hogy mit ne csináljak semmiképpen  se, és hogy azokra a kérdésekre: "Mit jelent számodra a művészeted?" "Mi a mögöttes tartalma? Mi az üzenete?" amiket semmiféleképpen sem kerülhetek ki, valami kevésbé röhejes választ tudjak adni. Megmostam a hajam, és beszárítottam, csináltam egy arcpakolást, kifestettem a körmeimet - a fehér körömlakkot tartottam a legjobb választásnak, és a legnagyobb odafigyeléssel csináltam, hogy nehogy úgy nézzek ki mint egy festő-mázoló munka után- próbáltam elfoglalni magam hogy addig se idegeskedjek.
Mikor már úgy éreztem, hogy idő van elkezdtem sminkelni, úgy döntöttem nem sminkelem túl magam, a mindennapi sminkemet fogom megcsinálni egy kicsit elegánsabb változatban: szempillaspirál, tusvonal, még egy kis barna szemhéjpúdert is tettem, valamint kontúroztam az arcomat, nagyon büszke voltam magamra, ugyanis még soha nem csináltam ilyen szép sminket magamnak. A hajamat nagyon kicsit behullámosítottam, hogy tökéletes egyensúlyba legyen a lazaság és az elegancia. Miután felvettem a ruhámat és a blézert úgy döntöttem nem viszek táskát, először is azért, mert nincs megfelelő, másodszor meg azért mert a telefonom és a belépőkártyám is elfér a zsebemben, valamint a szövegem is amit még az utolsó pillanatban át akarok még nézni. Ránéztem az órára, egy óra volt a megnyitóig, úgy döntöttem elindulok, hogy mindenre legyen időm, és hogy megnézzem minden rendben van e. Na meg Jessie biztató szavaira is szükségem volt.
Amint odaértem elámultam, még szebb volt minden, kezdett  lemenni a nap, tényleg olyan volt mint egy álom. Jessie azonnal észre vett, köszönt elmondta hogy minden rendben lesz, aztán ott is hagyott mert még 1000 dolga volt, nem tudom hogy tudja mindezt észben tartani, én fele ennyitől idegösszeroppanást kapnék. Hogy oldjam a feszültségemet elvettem az egyik pincértől egy koktélt és lehúztam. Nem akartam többet inni, ez épp elég volt ahhoz hogy elhiggyem képes vagyok erre.

XxXxXxXxXxX

Elmondtam a beszédemet, egy kicsit remegő hanggal, de hogy ne legyen olyan feltűnő improvizáltam egy kicsit - nem hittem hogy megmerem tenni, azok után hogy mennyit gyakoroltam a beszédemet hogy tökéletes legyen- és viccesebbre vettem a figurát, a "közönség" pedig jól fogadta. Sok gratulációt kaptam, majd beálltam a festmény elé amit pár napja a múzeumban festettem. Elgondolkodtam hogy akkor amikor készítettem bele se mertem gondolni hogy csak pár nap és itt leszek. Ekkor mellém állt egy férfi, magas volt és rám nézett, én viszont elég hülyén éreztem magam ahogy néztem fel rá, majd kitörtem a nyakam. Tom volt az. Te jó ég, el is felejtettem hogy itt lesz - tényleg? Most komoly? Én felejtem el hogy Ő, Tom Hiddleston itt lesz? Ennél nagyobbat még nem csalódtam magamban, és jobban sem lepődtem meg soha - ideges lettem, a gyomrom elszorult.

- Ez a kedvencem - mosolygott.

- Miért?- hirtelen jobb válasz nem jutott eszembe, sőt ez sem egy válasz.

- Nem is tudom...-elgondolkodva tette az ujját az állára- talán a színek miatt, meg láttam mennyire beleélted magad a munkába.

- Ó hát köszönöm. - fülig pirultam, térj már észhez Artemisz!- És hogy-hogy eljöttél?

- Hát az a helyzet, hogy..-kis szünetet tartott és a tarkóját kezdte birizgálni, aranyos volt, majd folytatta- ..hogy személyesen akartam eljönni a festményért, na meg érdekelt is. - Értetlenül néztem rá, ezt észre is vette, majd megnyalta az ajkát és szólásra nyitotta a száját, de gyorsabb voltam. - Hogy érted ez? Várj...te.. mi? - elnevette magát. Az a nevetés...ehehehe.

- Én vettem meg ezt a festményt, egyszerűen beleszerettem. - ámulattal nézte, ami tényleg jól esett, de még mindig nem volt tiszta,

- De egy Luke Windsor nevű ember vette meg -mondtam, mire ő csak nevetett.

- Igen Luke intézi az ügyeimet.

- ÁÁ értem, és miért fizettél ennyit? Ennyit igazán nem ér. 

- Mindenképpen meg akartam szerezni, nem akartam hogy más többet ajánljon mint én.-Vigyorgott, és én is elnevettem magam.-Húha! Te aztán igazán megleptél. - mondtam még mindig nevetve. 

Sokat nevettünk, beszélgettünk, egy kicsit még ittunk, teljesen felszabadult a hangulat, nagyon jól megértettük egymást, és bár ő olyan választékosan beszélt hogy néha alig értettem meg mit mond, csak nevettünk az egészen. Nagyon jó éreztem magam a társaságába. Majd egy kínos percig senki sem szólalt meg. Láttam hogy egy kicsit ideges, és nagyon gondolkodik, az ajkába harapott és birizgálta a tarkóját. Én törtem meg a csendet egy kérdéssel és megérintettem a vállát:- Jól vagy? -annyira a gondolataiba volt merülve hogy összerezzent. - ó bocsi. 

-Jaj semmi baj, csak elgondolkodtam. Figyelj, kérdeznék valamit.- csak bólintottam - Mit gondolsz...mi tudnánk e..-de nem tudta befejezni a mondandóját -pedig nagyon érdekelt volna mit akar kérdezni. nem vagyok hülye, és láttam hogy zavarban volt szinte egész végig, bár azt nem mondanám hogy én nem- mert abban a pillanatban nyújtott oda egy tálca koktélt az egyik pincér. De nem a tánca tartalma foglalkoztatott, hanem aki a kezében tartotta, találkozunk a tekintetünk, és nem hittem a szememnek, és úgy láttam ő sem. 

-Misszi?!

-Dávid?!-Egyszerre mondtuk ki egymás nevét, mint a rossz amerikai filmekben, és csak bámultunk egymásra. " Ez nem lehet igaz! Ez már tényleg nem lehet igaz!" gondoltam.

4. Valaki csípjen meg!

El sem hittem hogy mindez velem történik, találkozok a kedvencemmel, az első kiállításomon meghívnak Londonba. Minden összejött, úgy éreztem sínen vagyok, de féltem is karmától hogy most valami nagyon rossz fog történni hogy ellensúlyozza ezt.
Úgy döntöttem hogy nem fogok rettegni hogy mi jön ez után, kiélvezem a helyzetet amíg lehet, amíg minden jó. Megreggeliztem, és el kezdtem pakolni, a képeimet reggel hazahozták a galéria dolgozói, úgy hogy már azokért sem kellett aggódni, de észre kellett vennem, hogy nincs egy elegánsabb ruhám sem, a tegnapi koktél ruha a kis eldugott kiállításomra elég volt, de ide valami elegánsabb kell, gyorsan ki kellett találnom valamit. Átgörgettem az agyamon az összes lehetőséget, de pénz hiányában arra jutottam hogy felhívom egyetlen és legjobb barátnőmet Rékát, hiszen a férje fontos ember, csak van valami elegánsabb ruhája amit kölcsön tud adni egy kis időre. Bepötyögtem a telefonszámát és már hívtam is. Elújságoltam hogy miért kell, és kérleltem egy kicsit, majd kisebb gondolkodás után megszólalt: -Rendben. Tudom is hogy mi lesz a megfelelő neked, átmegyek, egy fél óra és ott vagyok oké? - Meglepett hogy éppen van ideje, még egyszer gratulált majd letette a telefont. Ahogy mondta fél óra múlva meg is jelent.
- Missziiiii - szinte sikoltotta amikor kinyitottam az ajtót, ennyire hiányoztam? - annyira örülök neked.- ölelt meg, és mintha könnyeket láttam volna a szemében.
- Köszönöm, de igazán nem nagy dolog. - próbáltam megnyugtatni, pedig én is tudtam hogy ez nem igaz.
- Mi? De igen is nagy dolog. Ez volt az álmod, be indul a karriered, én meg csak most jelenek meg, mikor el kell menned, annyira sajnálom. - mosolygott, de potyogtak a könnyei, örült nekem, de szomorú is volt mert úgy gondolta el hanyagolt. Megöleltem és mondtam: - ugyan már, neked sokkal több dolgod van, és tudom hogy támogatsz, nem kell bocsánatot kérned semmiért. - kicsit erősebben szorítottam, mint akartam, de hát hiányzott, és örültem hogy itt van. - nos, akkor ruha próba? - nevettem, mire ő is elkezdett, majd a táskájából elővett egy fekete hosszú estélyit. Gyönyörű volt, szív alakú dekoltázs, és rétegelt sifon a szoknya része.
- Úr isten ez gyönyörű, nem túl sok? És tuti el fogom rontani, egy vagyonba kerülhetett - elbizonytalanodtam.
- Először is, gondoltam hogy túl sok lesz, ezért hoztam ezt.- mutatott fel egy fekete-fehér blézert - ezzel talán egy kicsit lazábbnak tűnik, és ha engem kérdezel nagyon stílusos. -mosolygott- másodszor, nem érdekel ha elrontod, mert a tiéd.
- Mi? Nem mondhatod komolyan, nem fogadhatom el.
- De elfogadod, el KELL fogadnod, ez az én gratulációm, és azt akarom hogy jól nézz ki, és én úgyse hordom őket - újra megölelt - annyira büszke vagyok rád, nem is tudod mennyire.
- Nem tudom hogyan hálálhatnám meg. - szomorúan pillantottam rá.
- Elég lesz annyi ha most felpróbálod.- vigyorgott
Mikor felvettem mindent, a magassarkúmmal együtt, és ki engedtem a vállig érő barna hajamat elé álltam.
- Vááo. - nem tudott többet mondani, láttam rajta hogy tényleg tetszik, és nekem ez nagyon jól esett. Majd a tükörbe néztem. - Nem is tudtam hogy ugyan akkora a méretünk- lepődtem meg, és magamnak is bevallottam, hogy nagyon tetszik.
- Hát én sem, de nekem ilyen jól sosem állt. -őszinte mosolyra húzódott a szája. - ha így megjelensz, mindenki tudni fogja hogy te vagy az akit nézni kell. Nem mintha tudnának ellene tenni.- nevetett.
Átbeszéltük hogy mi történt velünk addig ameddig nem találkoztunk, órákig beszélgettünk, majd nem akart feltartani a pakolásba, mondtam hogy maradjon még, de hajthatatlan volt. Hosszasan köszöntünk el, nem akartunk újra távol lenni, de megbeszéltük hogy amint visszajövök találkozunk.
Folytattam a pakolást, minden megvolt, a pakoló listámról mindent kihúztam, iratok, elegendő ruha, női dolgok, mert nem festene jól (haha érted, festene...) ha baleset történne.Felhívtam Jessiet, elmondta hogy menjek a reptérre 9-re, és ő állja a költségeket. - próbáltam magamra vállalni de nem engedte- azt is elmondta hogy foglalt nekem egy szobát egy jó hotelban, leesett az állam. - Nem tudom elégszer megköszönni - hálálkodtam.
- Ugyan már, azzal köszönöd meg hogy eljössz.- hallottam a hangján hogy mosolyog.- akkor holnap találkozunk.- meg köszöntem még egyszer, azzal el is köszöntünk egymástól.
Amint letettem a telefont, pittyent a laptopom. Üzenetem jött, megnéztem, azzal e festménnyel kapcsolatban írtak amit pár nappal ezelőtt festettem a múzeumban, egy Luke Windsor nevű ember 500 000 forintnyi fontot ajánlott a képért. Azt hittem elájulok, mi olyan jó ebben a képben, hogy ez a kép a legnépszerűbb -az egyetlen népszerű- a festményeim közül? Nagyon megköszöntem az érdeklődést, elmondtam hogy lesz még egy kiállítás, és az után természetesen oda tudom adni. El mondtam mindent, a helyszínt az időpontot, az elérhetőségeimet. Nem hittem el ami történt, az összes festményért nem hittem hogy ennyit kapok, próbáltam megcsípni magam hogy nem álmodok e, egy kicsit erősebben mint kellett volna, de legalább megbizonyosodtam róla hogy ébren vagyok.

XxXxXxXxXxX

Másnap a reptéren találkoztam Jessievel, nagyon izgatottnak tűnt, de csak annak a töredéke lehetett, mint amilyen én voltam.

- Már csak az 1. osztályon volt hely, de úgyse szeretem ha sok idegen ember vesz körül - közölte.

- Ó értem. Tényleg igazán nem szükséges kifizetned, már így is túl sokat tettél értem. - egy kicsit úgy éreztem magam, mintha a pénzén élősködtem volna.

- Ugyan már kedvesem, én ajánlottam fel ez semmiség. - Fogta meg két pillanatra a kezemet, és együtt érzően  rám mosolygott, aztán elengedett és komolyabb hangnemre váltott. - de most már mozogjunk mert a végén lekéssük. 

Életemben nem repültem még, és az 1. osztály is fantasztikus volt, egy kicsit féltem de rögtön megnyugtatott Jessie, hogy nem lesz semmi baj, és én hittem neki, majd lehunytam a szemem. Arra ébredtem hogy Jessie a nevemet mondja. - Artemisz, kedvesem, leszállunk.

3. Jessie?

El sem hiszem hogy ma lesz az első kiállításom. Hihetetlen, előző este alig tudtam aludni az izgalomtól, de itt van a nap amit úgy vártam. Az izgalmamat hamar idegesség váltotta fel, mi lesz ha valamit elrontok, vagy magamat ismerve pofára esek? Ha lelökök fontos kiállitási tárgyakat? Viszont belegondoltam hogy nem lesz ott egy fontos ember se, mivel az összes vendég a barátaimból és családtagjaimból fog állni, ők meg már ismernek, nem fognak meglepődni ezen. Ezzel egy időre sikerült megnyugtatnom magam, de nem tartott sokáig, ugyanis elfogott a rettegés amint belegondoltam: Tom megkérdezte mikor lesz a kiállítás és tetszetz is neki a képem, ráadásul azt is tudja hogy hol lesz mivel a sofőre egyenesen oda vitt. Mivan ha ott lesz? Teljesen elfogott a pánik hogy mit vegyek fel, hogy jól kell kinéznem, megsem hallva a józan eszem kiáltásait hogy térjek észhez, ez aligha történhet meg. Pár óra volt hátra a kiáklításig és eszembe jutott hogy nincsenek fényképek a festményekről hogy feltegyem őket az oldalra ahol majd lehet rájuk licitálni. Eldöntöttem hogy még a kiállítás előtt megcsinálom, legalább így is telik az idő megcsináltam a sminlem és egy elegáns de egyszerű kontyot, a koktélruhámat a táskámba dobtam a laptopom.al együtt, majd elinduétam a galéria felé. Mikor odaértem elfogott az izgatottság, és éhes is voltam, de nembírtam enni,éreztem ha egy falatot is leerőltetek a torkomon azzal a lendülettel vissza is jönne. Bementem, elkezdtem fényképezni, vagy egy óra eltelt, mire megtaláltam a megfelelő fényviszonyokat, hogy természetes vagy a mesterséges fény e a jobb,vagy jobban kihozza a színeket együtt a kettő?! Végre megvolt minden, a fotók készen voltak, feltöltöttem őket az oldalra, majd az órámra néztem, már csak fél órám volt.
Rohantam a wc -be átöltözni, magarma zártam az ajtót és öltöztem a nagy kapkodásba vagy ötször dugtam rossz helyre a fejem és vertem be a könyököm a szűk helyen, és mindez fél órámba telt. Amimt megvoltam leültem egy percre hogy ne ájuljak el, ztána mentem is tovább ellenőrizni a személyzetet akik a miniszendvicset és a pezsgőt szolgálják fel, hát nem az a fényűzés, de nekem tökéletes. Rögtön lekaptam egy pezsgőt azegyik tátcáról és legurítottam. A szívem a torkomban dobogotr. Majd megérkeztek az első vendégek.
 Mikor gondoltam hogy mindenki megérkezetr, elmondtam a beszédemet, hogy mennyire köszönöm a támogatásokat. Csakódott voltam hogy Tom nemjött, tényleg azthittem, bele éltem magam. Miután kihevertem a pofára esésemet, s elgondolkodtam rajta hogy milyen ostoba vagyok tényleg azthitem hogy érdekli a kiállításom, a kiállítás közepén észrevettem egy ismeretlen nőt nézni az egyik képemet, azt amelyiket a Tommal való találkozáskor festettem, elgondolkozott, pezsg voltakezében, igazi műértőnek tűnt. Elhatároztam hogy odamegyek, hiszen nem ismerem.
-hogy tetszik? - kérdeztem, mire a nő angolul válaszolt egy kérdéssel.
_-Tessék?
- ó bocsánat, nemtudtam hogy angol, azt kérdeztem hogy tetszik?-  magyarázkodtam mosolyogva, de nem értettem az egészet, mit keres itt
- Oh, persze igen tetszenek, főleg ez. Jessie vagyok - mutatkozott be_,én is festek, és kiállításokat szervezek londonban  - értetlenül néztem rá, így folytatta - azért jöttem hogy megnézzem milyenek a műveid, és hogy lenne e kedved kiállítani a galériámban Londonban? -  mosolygott. Tátva maradt a szám, miért én? Ez hogy történt? Nem hiszem el, majdnem bekönnyeztem.
- Ezt komolyan kérdezi? - hitetlenkedtem
- A legkomolyabban.
- Igen! Igen igen igen! - egy kicsit felpörögtem a hír hallatán, hát ezt nem hiszem el.
- Nagyszerű. - nevette el magát engem látva -  akkor holnap után kéne indulnunk Londonba, egy kicsit korai, de egy művész lemondta, és te ponz kapóra jössz  - nem érdekelt hogy csak pótlás vagyok, ahhoz tl boldog voltam - jó lesz?
- Hát erre nem számítottam, persze. - vigyorogtam
- Rendben, akkor majd holnap hívj és mindent megbeszélünk  - nyújtott át egy névkártyát, és elment.
 Nem hiszem el, irány London!

2. Helyszín nézőbe.

Nem hittem a szememnek ott állt előttem, életnagyságban. Linusz amint látta hogy képtelen vagyok megszólalni, kisegített.
-Ő Artemisz- igen ez a nevem, ezért utálok bemutatkozni valakinek, elsőre furának hangzik, és csak azért szeretem mert különleges, de az ilyen helyzetekben átkozom a szüleimet a görög nevek iránti imádatuk miatt - Itt szokott festeni, szinte már családtag -  folytatta, majd gúnyosan, de mosolyogva megjegyezte - de ne tévessze meg Mr. Hiddleston, máskor be sem áll a szája. - Éreztem ahogy fülig vörösödök, ahogy Tom felém fordul és egy kicsit kuncogva rám mosolygott. Próbáltam viszonozni, próbáltam viszonozni, de csak egy fájdalmas mosolyt tudtam felé küldeni, aztán szégyenemben nem tudtam ránézni inkább csak a földet bámultam.
Mikor pát másodperc múlva magamhoz tértem, elkezdtem az ajtó felé sétálni, majd megtorpantam és elgondolkodtam, miért lettem egy félős kis nyuszi? Miért húznám be fülem farkam? Azért jöttem hogy fessek, két nap múlva lesz az első igazi kiállításom, semmin se változtat hogy itt van - ezt én sem hiszem el, de megpróbálom elhitetni magammal, és erősnek és céltudatosnak tűnni - nem engedhetem hogy ez megállítson még a végén jó is kisülhet belőle hogy egy világsztár előtt festek - érveltem magammal szemben, majd visszafordultam Linuszhoz és megkérdeztem - Azért még festhetek? - próbáltam felvenni a legaranyosabb kiskutyaszemeimet mire ő elvigyorodott és csak bólintott.
Lekuporodtam a kis sarkomba, elkezdtem keverni a festéket és bekapcsoltam a zenét. Álomvilágot akartam festeni, de ahogy a zene változott úgy a hangulatom is, végül egy eléggé elvont festmény lett, amit ha sokáig, vagy csak elég figyelmesen nézel, kirajzolódik belőle egy arckép. Biztos voltam benne hogy kevés embernek fog tetszeni a kép, de nekem nagyon tetszett, és büszke voltam magamra. Annyira elmerengtem a képen hogy észre se vettem hogy dúdolni kezdtem az éppen lejátszott dalt. Mikor észrevettem magam, mindketten rám néztek, az ajkamba haraptam - ennél cikibb már nem lehet, ugye? - gondolkodtam hogy mit mondhatnék, aztán bölcsebbnek tartottam hogy csak  védekezően magam elé emeltem a kezeimet.
Amikor már tényleg minden kész volt, az utolsó simítások, és alá is firkantottam a nevem, elmentem leszedni  a festéket magamról, hiszen a nagy művészkedésben tetőtől talpig mindenféle színben sziporkáztam. Mikor visszaértem meglepődve láttam, hogy mindketten a képem előtt állnak, és csak a képet nézve beszélgetnek, Linusz szája büszkén mosolygott. Én megálltam az ajtónál és próbáltam hallgatózni, de Linusz észrevett és mosolyogva intett hogy menjek oda, én így is tettem.
- Mr. Hiddlestonnak tetszik a műved -közli teljes szívéből vigyorogva, láthatóan örül nekem.
- Tényleg ?! - kicsit hangosabban mint akartam és olyan meglepett fejjel mondtam, hogy mindketten elkezdtek kuncogni, vagyis Linusz inkább kacagott  mint kuncogott.
- Tehetséges vagy - mosolygott Hiddleston - és mit fogsz csinálni vele? E akarod adni?
- nem tudtam nem vigyorogni, és éreztem hogy ég az arcom -Köszönöm, először kiállítom őket egy galáriába, aztán bárki megveheti a képeket, bár - elnevettem magam - ki venné meg őket? - jegyeztem meg kicsit szomorkásan, majd elhúztam a számat ugyanis még énis hallottam, hogy milyen szörnyű az akcentusom. De ő csak elgondolkodott, és megkérdezte- Mikor lesz az a kiállítás?
- Értetlenül néztem - Két nap múlva -Miért kérdezte vajon? Nem. Az nem lehet hogy...nem. Lehetetlen hogy azért kérdezte hogy...kimondani se merem....ő egy világsztár jobb és fontosabb dolga is akad, mint egy noname képeit nézegetni. Csak illedelmes akart lenni. - mindezt átfuttatva az agyamon, és belegondolva - Ez eléggé fájt, hiszen az esélye szinte már minuszban van, pedig egy álmom válna valóra.
- hmm értem - gondolkodott, majd egy mosoly kúszott a szájára és felcsillant a szeme, majd az órájára nézett és elkomolyodott- nekem viszont még sok dolgom van itt-ott -megköszönt minden segítséget Linusznak Robert Capával kapcsolatban, majd elköszönt. Elment..én meg még egy autogramot sem kértem tőle, gratulálok Artemisz.
- Látom még mindig nem tértél magadhoz Misszi - mosolygott huncutul Linusz.
- Hát nem éppen - majd észbe kaptam, felkaptam mindent nagy kapkodással, mivel rájöttem hogy  késésben vagyok, hogy megnézzem a kiállítás helyszínét. Gyorsan elköszöntem, fogtam a cuccaimat és a festményt, és már szaladtam is.
Ahogy kiléptem az épületből nem akartam másra figyelni csak hogy odaérjek, de nem jött össze, távolról is megláttam a fekete, sötétített üvegű terepjáró szerű kocsit parkolni a múzeum kertjében, lerítt róla hogy híresség ül benne, azért inkább egy éles kanyarral a távolabb eső kijáratot választottam. Nem akartam hogy meglásson, hogy azt higgye hogy amint lelép, én is lelépek és hogy pont arra megyek amerre ő mert tuti egy őrült rajongó vagyok. Amint kiértem, szinte már rohantam a metróhoz, akkorára nyújtottam a lépéseimet amekkorára csak tudtam, már mentem volna át a zebrán, de éppen előttem megállt egy autó, már éppen kifakadtam volna hogy, "muszáj a zebrán állni seggfej?" mikor észre vettem hogy ez az a sötétített ablakú terepjáró. Mintha egy dobbanást kihagyott volna a szívem, azt hittem elájulok amikor lehúzódott az ablak, és Tom mosolygott rám.
- Elvigyünk? Merre mész? - kérdezte.
- Ó nem kell, köszönöm a metró pont ott rak re -érveltem, semminek nem örültem volna jobban egy fuvarnál, de ezt mégsem tartottam jó ötletnek. - és még a festék is fog, nem akarok összekenni semmit. - próbáltam illedelmesnek tűnni.
- Ugyan már, semmiből sem áll, nem hagyhatlak metrózni, és cipelni ezeket - mutatott a sok cuccomra, majd valaki közbe dudált, mert idő közben zöld lett az autóknak és ő hátranézett majd megszólalt. - Akadályozzuk a forgalmat - kinyitotta az ajtót,  úgy voltam vele hogy ha most elutasítanám az neki lenne kellemetlen, és bevergődtem az ajtón.
- Köszönöm -mosolyogtam rá.
- Mint mondtam, semmiből nem áll.- mosolygott vissza, engem meg elöntött a forróság.
- Megváltozott az útvonal uram? - Szólalt meg a sofőr, aki szintén nemtudta elrejteni magyar akcentusát.
- Igen, köszönöm - majd rám nézett, én meg elmondtam a címet.
- Rendben. - válaszolt a sofőr.
- És  hova mész? - nézett rám Tom.
- A galériába, megnézem a kiállítás helyszínét. -próbáltam lényegre törően  válaszolni.
- Értem, gratulálok a kiállításhoz. - Az után csak egymár mellett ültünk néhány kínos percig, majd megszólalt.- Nos, segítettem neked, most kérnék egy szívességet. -bólintottam és folytatta - mondanál pár olyan helyet amit érdemes lenne megnéznem mielőtt elmegyek?
- nem akartam közönséges lenni. Ezért elgondolkodtam egy kicsit.- Az ilyen alap dolgok, mint a vár, meg a parlament, a szabadság szobor, és a hidak szépek tényleg- egy kicsit megálltam -de szerintem a városnak gyönyörű utcái vannak, vagyis vannak nagyon régi utcái, mint például a Gül baba utca, még engem is elvarázsol. A romkocsmák hangulata egészen különleges, és nagyon egyedi. A Szent- István bazilika tetejéről az egész várost belátni, a Margit-sziget igazán szép és Bringó-hintóval az egészet körbelehet járni. És természetesen a fürdők.- érdeklődéssel hallgatta a mondanivalómat.
- Mindenképpen megnézem őket, köszönöm. -Kimért volt, mégis kedves, és lágy volt a hangja. Őszintén érdekelte amit mondtam. Ekkor megállt az autó, megérkeztünk.
- Köszönöm a fuvart - mosolyogtam.
- Énis köszönöm a segítséged.-Visszamosolygott- Örülök hogy találkoztunk.
- Viszlát. - és bezártam az autó ajtaját, és bementem a galériába. Meglepődtem hogy nem késtem el.

XxXxXxXxXxXxX

Miután mindent átbeszéltem a szervezővel haza mentem, át sem öltöztem csak le vetettem magam az ágyra és bámultam a plafont.

- El sem hiszem hogy ez megtörtént velem - suttogtam a levegőbe. Most kezdtem felfogni, de még mindig távolinak tűnt, mintha egy film lenne csak amit az előző este néztem és még élnek bennem a jelenetei. Ahogy gondolkodtam ezen, olyan gyorsan vert a szívem, hogy azt hittem nem tudom a helyén tartani. Majd pár perc múlva elnyomott az álom. A következő két nap hamar eltelt, és mire észbe kaptam, már a kiállítás reggelén ébredtem.

1. Egy újabb unalmas nap. Vagy mégsem?

Sziasztok, ez az első próbálkozásom, egy ilyen történetet/facfictiont írni szóval ha megtudnátok velem osztani az észrevételeiteket vagy ilyesmi azt nagyon megköszönném.

XxXxXxXxXxXxXxX

Egy egyszerű budapesti lány vagyok,  egyetlen velem egykorú barátnőm van, aki viszont nemsokára családot alapít, fiatalon találta meg a szerelmet. Így aztán a ritkábbnál is ritkábban találkozunk.
Ez az oka annak, hogy időm nagy részét a Nemzeti Múzeumban töltöm, egyik legkedvesebb barátommal (az anyám is lehetne, de igen, lényegében tényleg a fogadott anyám) Katalinnal. Én Linusznak hívom, utálja ezt a nevet, én viszont éppen ezért szeretem így hívni. Ő a múzeumban  dolgozik, csoportokat is szokott vezetni, így ha segítség kell, ő mindig ott van nekem és mindent tud.
Ma reggel korán indulok a múzeumba, izgatott vagyok, ihletem van a festéshez amit mindig Linusz szobájában csinálok.
Belépek a múzeum kertjébe, amiben mindig el tudok csodálkozni, hogy milyen gyönyörű. Veszek egy nagy levegőt, tele szívom a tüdőmet, mintha a levegő más, tisztább, jobb lenne egy kicsivel is, mint a város többi részén. Felmegyek a lépcsőn, egy kicsit szórakozottabban mint ami normális lenne, de már megszoktam hogy mindenki hülyének néz ilyenkor, nem igazán tudok egy helyben nyugodtan ülni a seggemen.
Amikor belépek, köszönök az őröknek és a dolgozóknak, akik mosolyogva bólintanak nekem, hiszen a fél életemet itt töltöttem velük. Egy kicsit el időzök néhány kép előtt, éppen Robert Capa kiállítás van, érdekes, majd később utána nézek hogy többet megtudjak róla. Linusz szobáját veszem célba. Fülembe max hangerőn van a fülhallgató, és úgy hallgatok zenét. Szó szerint berontok Linusz szobájába, eléggé otthon érzem már magam ahhoz, hogy fel se nézzek és tovább dudorásszak, ledobom a táskámat és a festő cuccomhoz megyek. Háttal Linusznak lomhán leteszem az új festéket amit hoztam, majd fél fülemből kiveszem a fülhallgatót, és hallom hogy ajkait egy "nemár, ezt nem gondolhatod komolyan" című sóhajtás hagyja el, én meg értelmetlenül ránézek, de rögtön eláll a szavam, amikor a tekintetem a mellette álló, magas, elegáns kék ingben, sötétszürke öltönynadrágos és bőrcipős férfira téved. Testalkata vékony, de izmos, hosszú kezei és lábai vannak, vonzó férfi. Tehetetlenségemben alig tudok megszólalni, és végül csak ennyit tudok kinyögni: -ömm..-köszörülöm meg a torkomat- Helló! - nagyon ostobának érzem magam, leégetem magam, előtte, akiért szinte rajongok, és még fel se fogtam hogy ez valóság, és reménykedem benne, hogy tényleg nem az.
A férfi közelebb lép és az arckifejezésén látszik hogy vissza kell tartania a nevetést. - Helló, Tom Hiddleston vagyok - Azt hittem ott esek össze, a szemei mintha a lelkembe láttak volna, valószínűleg a fejem összekeverhető volt egy paradicsommal, amin a világ leghülyébb arckifejezése volt.