11. Ments meg.

Írtam Dávidnak egy sms-t út közben, hogy átmegyek hozzá, a szívem vadul dobogott, de a látásmódom kinyílt, London egét szürke felhők borították, de mintha sokkal naposabb lett volna minden, az emberek boldogabbnak tűntek, olyan volt minden mint a filmekben amikor a főszereplő végre megtalálja a saját útját. Érdekes.
Amikor odaértem, mosolyogva fogadott majd beinvitált. Mindig is szerettem a stílusát, amit a lakása is tükrözött, mindent ötvözött, és a vége tökéletes összhang lett, egy kicsit sem hasonlít Toméhoz. Mikor csak bólintottam köszönésképpen -képtelen voltam megszólalni, gombóc volt a torkomban - megkeményedett az arckifejezése.
- Mi a baj? -kérdezte komolyan. Úgy dobogott a szívem hogy azt hittem megúszom ezt az egészet és elájulok, és olyan szerencsém lesz hogy talán úgy beverem a fejem hogy addig kómába esek amíg el nem felejt. Persze túl egyszerű lenne.
- Beszélnem kell veled. - sütöttem le a szemem megbánóan, de belül csak arra tudtam gondolni hogy "Komolyan ezt mondtam?? Ekkora közhelyet..". Valahogy nem féltem véget vetni ennek, már nem szerettem, ironikus hogy csak vissza kellett kapnom őt ahhoz, hogy rájöjjek hogy jobb volt nekem nélküle, és továbblépjek.
- Hallgatlak - mondta közömbösen, én csak néztem, a tekintete fájdalmas volt, de nem szomorú...inkább dühös. Tudta mi jön, biztos látta már rajtam hogy nem vagyok ugyan az mellette, de ilyen reakcióra azért nem számítottam, így még nem láttam őt előtte. Kezdtem megrémülni. Megköszörültem a torkomat és próbáltam bele kezdeni. Elmondtam hogy nem érzem már ugyan azt, hogy azt hittem minden ugyan olyan lesz mint régen, de semmi sem az. - És...és szerintem...most kéne befejezni. -a mondat végére elvékonyodott a hangom, szinte alig hallhatóan fejeztem be, hogy lássam az arcát felemeltem a tekintetem az addig velem szemben ülő Dávidra, de már nem ült. Felém magasodva állt, olyan tekintettel, hogy akkorra már tényleg megrémültem, ahogy a dühös szemébe néztem, és hátráltam ameddig a háttámla engedte. Látta hogy félek. Egy kacér mosoly kúszott az arcára. Rettegtem mit akar, és akkor belemarkolt a hajamba és felrántott,  az arcához közel húzza a fejem, hogy muszáj legyen a szemébe néznek, már potyogtak a könnyeim, fájt de nem érdekelt, csak féltem hogy mit akarhat. Nem ismerem, ezt az embert nem. Markoltam a kezét amivel a hajamat húzta, hogy enyhítsem azt, de nem éreztem változást, csak sírtam, könyörögni próbáltam.
- Leszarom ha könyörögsz - suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg. Szinte köpte a szavakat. - Megtanulhatnál tisztelettel beszélni velem, mert akkor lesz vége ha én mondom kislány. - megcsókolt, agresszíven, szinte harapott de én nem csókoltam vissza, összeszorítottam az ajkaimat és próbáltam eltolni magamtól. Lelökött a székre olyan erővel hogy felnyekkentem és mielőtt még fel tudtam volna rá nézni hogy mire készül egy ütést éreztem a jobb szememnél, aztán egy másikat az egész baloldalam nekiütközött valaminek.....a padlónak, megütött és olyan erővel hogy leestem a földre, már nem tudtam hogy mi csorog végig az arcomon, a vér vagy a könnyek. Ekkor egy másik ütést éreztem a bordáimnál, a látásom homályos volt, de láttam hogy lendül a lába, aztán még egyszer, majd megint. Már nem éreztem a fájdalmat, azt hittem meghalok. Majd közelebb hajolt, nem néztem rá, de éreztem a leheletét, megpuszilta az arcomat - Felfogtad hogy esélyed sincs? - a hátamra fektetett, felnyögtem a belémnyilaló fájdalomtól a bordáimban, megint csókolt, fölém került, de már se lelki, se testi erőm nem volt ellenkezni, csak mozdulatlan voltam és beletörődtem, csak egy kérést tudtam mondani, könyörögtem ami egy elhaló sóhajnak hatott - ké-hérlek...ne. - a könnyeim potyogtak, de már nem fájt.
Pár perc múlva megállt, felállt és idegesen sétált ide oda, még mindig homályos volt a látásom, de figyeltem ahogy elővett egy táskát, és mindent beledobált, ruhákat, iratokat, pénzt. Felvett egy fekete kapucnis pulcsit és egy baseball sapkát és elment. Nem tudtam mi történt, valószínűleg félt a következményektől.
Én ott feküdtem, megsemmisülve. Féltem hogy visszajön, de amikor megpróbáltam megmozdulni, belém hasított a fájdalom. "Nem lehetsz gyenge! Most nem" biztattam magamat, és lassan de biztosan felültem, szinte elviselhetetlen volt a fájdalom, a bordáimban főképpen és a bal kulcscsontom is biztosan eltörött, a jobb szememet csak résnyire tudtam nyitni, valószínűleg úgy néztem ki mintha egy vesztes csatából jöttem volna - végülis igaz - ki akartam menni az ajtón, el akartam innen menni, de szinte kiestem a lépcsőházba, felszisszentem amikor a falnak dőltem. Rá kellett jönnöm hogy idáig is alig tudtam magam elvonszolni, nemhogy lemásszak a lépcsőn.
Nem vagyok egy hívő, de már imádkoztam hogy jöjjön arra egy lakó, aki majd segít, persze most sem volt szerencsém. A legjobb lehetőségnek Tom tűnt, hát elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Szinte azonnal felvette.
- Szia! Már kezdtem aggódni, hogy ment? - hirtelen mintha mindent újra átéltem volna, sóhajtottam, mire ő kissé ijedten megkérdezte. - Mi történt Misszi??
- Én..én..-dadogtam, levegőért kapkodtam, már megint a könnyek - segíts...kérlek. - könyörögtem, bár tudtam hogy neki nem kell, de tehetetlen voltam.
- Hol vagy? Mi történt?? - erős aggodalom szűrődött ki a hangjából, elmondtam a címet, és még hozzá tettem :- Könyörgöm siess.. - és letettem, fáradt voltam, úgy éreztem elernyednek az izmaim, a szemem leragadt, de tudtam hogy nem lenne jó ötlet elaludni. Vártam Tomot, mint a megmentőmet.

Bocsi, tudom hogy ezen a hétvégén nem hoztam részt, de egyszerűen nem jön az ihlet, és így nem lenne jó (az amúgy is elég kezdetleges) írásom. Sajnálom, legyetek türelemmel, már akit érdekel. :)

10. Túl sokat segítettél

Reggel hol máshol ébredtem volna, mint az ágyba. Felkeltem, felöltöztem, az ujjaimmal egy kicsit megfésültem a hajamat, utána kimentem a nappaliba. Az orromat egy finom illat csapta meg, palacsinta? Vagy valamilyen süti? A konyha felé vettem az irányt. Út közben láttam a kanapén egy takarót és párnát, természetesen már összehajtogatva "Hát végül mégiscsak vesztettem...De legalább az ágy kényelmes volt" gondoltam, próbáltam a jó oldalát látni, bár nem volt nehéz jó érzéssel visszagondolni a tegnap -vagyis ma - estére.
Amikor a konyhához értem, megálltam az ajtóban, ő dudorászva a tűzhelynél állt és forgatta a palacsintákat mint egy profi szakács, komolyan órákig tudtam volna nézni csak azt ahogy a palacsintákkal "bűvészkedik", de ekkor észrevett.
- Ó jó reggelt! - vetett felém egy mosolyt, de ég mindig járt a keze - Remélem jól aludtál. Csináltam palacsintát.
- Neked is jó reggelt. - beleszagoltam a levegőbe - Igen. Érzem.
- Ülj le - intett, majd letett az asztalra két-két palacsintát, és kihúzta nekem a széket, már meg se lepődtem hogy ilyen udvarias.
- Köszönöm -bólintottam. És elkezdtem a palacsintát, láttam már angol palacsintát ( crumpet) de ez inkább olyan volt mint a filmekben. Amerikai palacsinta, nagyon finom volt, bár először egy kissé furcsa. - hmm. Tudod még sosem ettem ilyen palacsintát, de nagyon finom.
- Tényleg? Én is jobban szeretem, mint az Angol palacsintát, nálatok milyen a palacsinta? -érdeklődött.
- A Magyar palacsinta teljesen más, nem ilyen sűrű, így vékony lesz és nagyobb, bele teszünk, kakaót, lekvárt néha húst, és felcsavarjuk - meséltem, elég nagy beleéléssel. Ha külföldinek meséltem valami magyar dologról, mindig izgatott lettem, szeretem megosztani hogy milyen is a magyar élet, mindig is szerettem.
- Nem hangzik rosszul, egyszer majd kipróbálom, sajnos amikor Magyarországon voltam, nemigazán volt időm kipróbálni a magyar dolgokat. Bár a gulyás levest megkóstoltam, tényleg egészen különleges.
- Ezt jó hallani. -mosolyogtam rá, majd mindketten elfogyasztottuk a reggelinket csöndben, ő előbb befejezte majd megszólalt amikor látta hogy én is végeztem
- Tudod.. ami a tegnap estét illeti, nagyon sajnálom. - alig fejezte be én máris rávágtam a válaszom. - Én nem - mondtam komolyan - Én nem sajnálom. - ismételtem önmagam.
- Miért? -úgy kérdezte mintha tényleg nem tudná.
- Azért mert jól el voltunk, nekem nagyon sokat jelentett hogy meghallgattál, és tény, az a csók elcsattant, és? Ez nem változtat semmin. És köszönöm. - mosolyogtam rá bíztatóan, mire neki is mosolyra húzódott a szája.
- Akkor jó. - egy kis szünet után folytatta - És mikor mész haza? - elszomorodtam, most esett le hogy haza kell mennem, ami annyira nem zavart, de annyi minden történt itt két hét alatt, mintha egy másik élet kezdődött volna.
- Pár nap múlva lenne esedékes - egy kicsit szomorúan mondtam - bár még egy kis időt szívesen maradnék.
- Mi állít meg?
- Nincs itt ismerősöm, vagyis, csak te és Jessie, de mindketten elfoglalt emberek vagytok, és csak a nyakatokon lógnék, meg már hiányzik it Magyarország, csak olyan keveset láttam még Londonból és...tudod mire gondolok. - egy kicsit elgondolkodott, én csak vártam a reakcióját.
- Tudod, segíthetnék ha akarsz még egy- két hetet maradni és... -de közbevágtam. - Nem! Túl sokat segítettél már eddig is, és tényleg mindent köszönök, de ezt igazán nem várhatom el tőled... És most szerintem valamit meg kell beszélnem Dáviddal.
- Oh persze.. kikísérlek. - felsegítette a dzsekimet, és elindultam, de az ajtóban egyszer még visszafordultam, és megöleltem Tomot. Olyan hálát éreztem iránta mint még soha, egész közel kerültünk egymáshoz. Visszaölelt, majd szinte hallhatatlanul mondtam - Köszönöm még egyszer. - persze meghallotta, és mintha erősebben ölelt volna, majd lágy és selymes hangon-  "te jó ég, milyen angyaltól  vette kölcsön ezt a hangot" gondoltam  - válaszolt - Szívesen tettem.
 Elengedtük egymás, még egyszer pillantást váltottunk, majd elköszöntünk. Taxiba ültem, amit persze Tom hívott nekem, és már úton is voltam Dávid felé, a torkomban dobogott a szívem, azért most mégis a "Nagy szerelmemmel" készülök szakítani.

9. Ezer éves barátság.

Néhány másodpercre a világ megszűnt létezni, de elhúzódott.
- Sajnálom, én csak...nem kellett volna. - heves bocsánatkérésbe kezd, de mikor meglátja az arckifejezésemet egy pillanatra megáll, majd értetlenül megkérdezi - Most miért vigyorogsz?- a kérdése visszarázott a valóságba, megráztam a fejem és válaszoltam.
- Ó..hát, nem tudom csak...megleptél - kicsit kuncogtam, még mindig nem tudtam letörölni a vigyort a képemről, csodálatos volt.
- Akkor nem haragszol?
- Én? Rád? - hökkentem meg (egy kicsit rá is játszva)
- Ezek szerint nem? - sóhajtott egyet, és érződött rajta a megkönnyebbülés.
- Nem. Nem haragszom. - lesütöttem a szemem, de még mindig mosolyogtam - tulajdonképpen jól esett. Mármint hogy éreztem hogy nem vagyok egyedül. -nem voltam benne biztos hogy jó ötlet, de közelebb léptem és megöleltem - Szóval köszönöm. Megint. - visszaölelt, de nem mondott semmit. Egy ideig csak álltunk, ellazultam az ölelésében, szinte már túlságosan is. Mellkasára hajtottam a fejem és becsuktam a szemem, aztán halkan ásítottam egyet.
- Álmos vagy? - kicsit távolabb húzódott hogy a szemembe nézhessen, de a szemem már alig volt nyitva.
- Ami azt illeti eléggé. Lehet hogy mennem kéne. - már éppen tettem volna egy lépést az ajtó felé, amikor megfogta a csuklómat.
- Héhé, szerintem ez nem jó ötlet túl fáradt vagy ahhoz hogy  biztonságosan hazajuss, még ha taxit hívok is. Aludj nyugodtan az ágyamba én majd alszok a kanapén. - olyan megnyugtató és kedves volt a hangja, mintha altatódalt énekelt volna, éreztem ahogy leragad a szemem.
- Mondanám hogy igazán nem szükséges, de azt hiszem igazad van. - bevezetett a hálóba, majd odament a szekrényhez és elkezdett turkálni, majd elővett egy pólót nekem adta.
- Tessék, ebben aludhatsz, nadrágot is adhatok, de valószínű nincs a méretedben. De nyugalom nem foglak zaklatni - kuncogott egy kicsit, de nekem csak mosolyra volt energiám. Majd megnéztem a pólót, ami egy fekete alapon egy trónon ülő Lokit ábrázolt és egy szöveget mellette, miszerint "I do what i want" itt már muszáj volt felnevetnem.
- Ez ko-ho-moly? -nevettem - fergeteges!- most már ő is nevetett.
- Kaptam pár Marveles cuccot, általában pizsamának használom őket, de ez a kedvencem.
- Megértem miért. Ami meg a nadrágot illeti: szerintem ez a póló egy is túlzással a bokámig ér. - elmosolyodott. -  most pedig fordulj el. - mondani akart valamit de már vettem is le a pólómat, és rögtön megpördült és az ablakpárkányra tette mindkét tenyerét és ott támaszkodott.
- Tudod, ki is mentem volna.
- Tudom - kuncogtam - de az nem lett volna ilyen szórakoztató, láttad volna az arcod. -nevettünk.
- Neked az a hobbid hogy másokat kellemetlen helyzetbe hozz?
- Ó ugyan. Nekem? Soha! - mondtam egy "csipetnyi" szarkazmussal. Felvettem a pólót ami kicsivel a térdem fölé ért, és nagyon kényelmes volt- Kész vagyok.
Megfordult, lenézett a lábamra, majd haladt a tekintetével felfelé (magyarul végigmért) de amint észrevettem magát gyorsan felnézett a szemembe. Egy kicsit mindketten elvörösödtünk.
- Hát akkor helyezd magad kényelembe, nem foglak majd felkelteni - el is indult az ajtó felé, én meg leültem az ágyra - ha bármire szükséged van csak szólj. - már a keze a kilincsen volt, de bántudatot éreztem hogy a kanapén kell aludnia.
- Várj! Nem akarom hogy a kanapén aludj, aludj csak a saját ágyadban. - felálltam és elindultam az ajtó irányába, hogy tudassam "Az enyém a kanapé", ő csak értetlenül nézet. Már az ajtónál álltam, de ő elállta az utat.- Hékás! Engedj ki! - mondtam játékosan.
- Te most tényleg azt akarod hogy hagyjalak a kanapén aludni? - erőltetetten felnevetett -Haha.. Jó vicc, most menj vissza, és most fordulj meg szépen és menj vissza az ágyba.- mutatott az ágy felé, és olyan hangsúllyal mondta, mint a szigorú apa aki éppen a kislányát tessékeli az ágyba aki még nem akar aludni. "Ha játszunk, hát játszunk jól" gondoltam, durcás képet vágtam és összefontam a kezeimet a mellkasom előtt.
- Ez nemé-hé-hééééér - hisztiztem, mire ő csak kuncogott, de én nem estem ki a szerepből. - Naaaaaa! Kérleeeek! - néztem rá a tőlem telhető legcukibb kiskutyaszemekkel, de ő csak megrázta a fejét és elindult ki, de én visszahúztam. - Hé nem hagyhatsz csak úgy itt. Egyedül. - aztán egy jó ötletem  támadt - Legalább amíg elalszom maradj. - pár másodpercig bámult rám, hogy vajon normális vagyok-e, vagy egyáltalán komolyan gondolom, de mikor rájött hogy teljesen, felsóhajtott, amiből valami olyasmit szűrtem le hogy "De nehéz az apaság".
- Azt hiszem annyira nem is vagy fáradt mint hittem.
- Csak át estem a ló túlsó oldalára. - vigyorogtam, mint aki jól végezte dolgát. - Na akkor itt maradsz?
- Amíg el nem alszol.
- Helyes. - bólintottam, majd elindultunk az ágy felé, de amire nem számított, hogy amint elállta az ajtó elől hirtelen megfordultam, és rohanni kezdtem a kanapé felé, valami olyasmit hallottam, hogy " Hé, ez nem ér!" de én csak a kanapéra fókuszáltam, "Ezaz, már csak 2 méter a célig......1....fél.." elrugaszkodtam a földről hogy majd a kanapéra érkezzek, de két kéz ragadta meg hátulról a csípőmet és hátrahúzott mielőtt elértem volna a kanapét. "Jellemző, tudhattam volna hogy a hosszú lábaival sétálva utolér" gondoltam,
- Csaltál! - mondta megdorgáló hangon. Szembe fordultam vele, és megbánóan néztem, bevált a tervem, már nem fogott, csak mintha a kezét pihentette volna a csípőmön. "Itt az idő" - Jól látod - mosolyogtam gonoszul és a kanapéra vetettem magam. - Na látod, mondtam hogy az enyém lesz a kanapé, innen már nem tudsz elvinni.- Elégedettem feküdtem a hátamon, kezeimmel a fejemet támasztva, de az ő arckifejezéséből azt olvastam ki hogy "kihívás elfogadva". Meg is indult felém, megpróbált felemelni, de én rúgkapáltam, forgolódtam, úgy éreztem magam mint egy hal, amit a horgász elkap, de az mindig kicsúszik a kezéből. De ekkor keresztülhúzta a számításaimat, és a az oldalamnál kezdett csikizni. Már fájt a rekeszizmom a nevetéstől, de minden erőmet összeszedve megszólaltam.
- Ne-he-heee, hagyd a-a-habbaa. - Nevettem.
- Azt hiszem megtaláltam a gyenge pontod. - már ő is nevetett, a kezem az övére tettem hogy megállítsam a fürge ujjakat, és úgy tűnik sikerült is, nagyokat sóhajtva és legyőzve feküdtem ott- Na szóval? Hol fogsz aludni? - Kérdezte, de ő már tudta a választ.
- Az ágyban ... - elégedett volt hogy győzött.- De! - most kíváncsian hallgatta hogy most meg mit találtam ki már megint - Csak akkor ha Te is - vigyorogtam - ne gondolj rosszra. És amúgy meg most az egyszer legyőztél, de ne szokd meg. Nagyot sóhajtott.
- Gondolom nem fogsz békén hagyni. - erre újra elővettem a vigyoromat, ami most azt üzente hogy "Jól gondolod haver!" - Hát legyem.
- Mondtam hogy ne szokj hozzá a győzelemhez - mosolyogtam rá, de most ő lepett meg, amint felálltam, ő leült a kanapéra. - HÉ! Na azt már nem! - nem vártam, csak rátámadtam. Annyit ügyeskedtem hogy végül mindketten lefordultunk a kanapéról, ő háttal a földre, én meg rá.
- Áuch! - nyekkent egyet amikor leértünk.
- Mi fáj neked? Én puhára estem - ugrattam egy kicsit, majd mikor már egyikünk sem nevetett, még indig ugyan úgy a földön feküdünk, de most csak néztük egymást. Újra elöntött a fáradtság, így a mellkasára tettem a fejem. - Hát ha nem, hát nem. Nekem így is jó. - felnevetett. - Ne nevess, rázkódik a hasad. - jegyeztem meg játékosan, mire ő csak még jobban nevetett, majd megsimogatta a hajamat, nem tudom leírni, biztonságban éreztem magam, hallottam a szívverését, éreztem a lélegzetvételét, olyan volt mintha már ezer éve ismernénk egymást. Majd nem bírtam tovább, elnyomott az álom.

8. Csak ne legyen vége.

Valami nagyon fényűzőre számítottam, belegondolva hülyeség volt, mert Tom maga sem volt az a kérkedő típus. Egy tipikus angol társasház volt, de nagyon tetszett, volt benne valami. Az utca csöndes volt, egy árva lélek sem volt rajtunk kívül.

- Te itt laksz? - kérdeztem csodálattal nézve a házat.

- Igen, ez volt a legelső saját lakásom, nem volt szívem eladni, sok helyen laktam de ide jöttem vissza mindig. -emlékezett vissza, és büszkeség volt a hangjában.

- Tetszik ez a hely. 

- Rám mosolygott- Akkor menjünk is.

Lift nem volt így a 4. emeletig kellett lépcsőznünk. Nem volt egy durva út, azért én egy kicsit próbáltam lassítani a levegővételemen hogy újra normális legyen.

- Meg lehet szokni idővel. -mondta. Én csak bólintottam.

 Amikor beléptünk meg sem lepődtem, az uralkodó színek a fekete és fehér, valamit halványkék, de a több száz könyv miatt sok színben pompázott. A bútorok modernek, egyszerűek, elegánsak voltak. Csak bámultam - Ez...ez gyönyörű, te rendezted be? - néztem rá elkerekedett szemekkel, mire ő elnevette magát -az a nevetés..- majd válaszolt: - Igen.. gyakran átrendezem amikor van rá időm. Lefoglal. Gyere beljebb, csinálok teát, vagy mást kérsz?

Már szólaltam is volna meg hogy "Igen, a tea tökéletes, köszönöm" mikor újra elöntött az idegesség és a szomorúság, így úgy gondoltam baj nem lehet belőle. 

- Hát... esetleg van egy kis bor? - elnevette magát.

- Máris hozok.

Pár pillanat telt, majd kijött a konyhából egy üveg borral és két pohárral, már meg akartam köszönni, de biccentett hogy kövessem - Mutatok valamit. - mosolygott.

Fél perc múlva már nyitotta is ki az erkélyajtót (teljesen üveg volt, így már azelőtt elámultam, hogy megcsapott volna egy kis hűvös szellő) a kilátás gyönyörű volt, az éjszakai Londont láttam, mintha felette lebegnék. A szellő játszott a függönyökkel, idilli pillanat volt. Lom letette a bort és a poharakat a kint lévő asztalra, majd hozott nekem még egy széket, mert kint csak egy volt.

- Sokszor itt szoktam reggelizni, vagy csak kiülök gondolkozni, gondoltam jó hely a beszélgetéshez is.

- Ez csodálatos. Tökéletes hely a beszélgetéshez, annyira hálás vagyok, én...én nem tudok mit mondani - szemeimbe éreztem a könnyeket ahogy elhomályosodik a látásom hirtelen minden megrohant. "Érzelgős" gondoltam magamban "Hagyd már abba, nem vagy ilyen" - Sajnálom..elnézést.

- Ugyan már, mi történt? Elmondhatod, nem kell visszafognod magad, barátok vagyunk.

- Muszáj volt elmosolyognom, és kénytelen voltam megölelni. Átkaroltam a nyakát - Köszönöm - egy kicsit meglepődött, utána visszaölelt, egy fél percig így voltunk, úgy kapaszkodtam belé mintha félnék hogy lezuhanok, majd összeszedtem magam és elengedtem. Lehúztam a pohár boromat, mire neki mosoly kúszott az arcára majd mesélni kezdtem, elmondtam hogy nem vagyok boldog, annyira vártam hogy újra együtt legyünk, de nem az aki volt, és hogy szerintem vége van, és tudom hogy ez a jó nekem, de annyira nehéz.

- Olyan nehéz...

- Tudom -mondta - nekem is át kellett ilyeneken esnem.- ezt hallva úgy gondoltam, hogy nem leszek olyan önző hogy csak magamról beszélek.

- Igen? És mi van veled? Mesélj magadról.- két könyökömet az asztalra tettem, és az államat rájuk támasztottam mint a gyerek aki várja az esti mesét, ő csak kuncogott, már a fél üveg bort megittuk, jó hangulat volt, a csöndes estét a nevetésünk töltötte be ahogy vicces történeteket meséltünk a depis szerelmi csalódások után. Majd mikor már nem tudtunk mit mondani, én csak néztem a tájat, de mikor ránéztem láttam hogy engem néz. Nem kaptam el a tekintetem, viszonoztam. Majd halkan, szinte suttogva megszólaltam.: - Annyira örülök hogy velem vagy és meghallgatsz. - mire ő szintén suttogva viszonozta, a hangja lágy volt, átható, erős, erősebb mint az ordítás, kirázott a hideg.

- Én örülök. Jobbat érdemelsz.

- Köszönöm. 

Tovább néztünk egymás szemébe, a tekintete lágy volt, de állkapcsa néha megfeszült, erősen szorította a karfát. 

 - Mi a baj? 

- Csak.. olyan igazi vagy. - muszáj volt elnevetnem magam.

- Ezt én is mondhatnám, itt ülök Lokival szemben, aki a világ legudvariasabb embere, és minimum egy villában kéne élnie, de helyette meghallgatja a hisztizésem az erkélyen. 

Mindketten nevettünk, a bor elfogyott.

- Ha valaki pár nappal ezelőtt azt mondja, hogy ma itt fogok ülni veled. Elhitted volna?

- Biztos hogy nem - nevetett - Hát én sem -csatlakoztam - de azért örülök hogy így történt. Amúgy ... nem azért, de hány óra van? - lenézett az órájára

- Huhh...hajnali 2. - mindketten nevettünk. 

- Ha akarod hívhatok neked egy taxit, de .. -de én megpillantottam valamit a szoba falán, és már el is indultam be, halkabban még befejezte a mondatot, de úgy tettem mintha nem hallanám, nem tudtam eldönteni hogy akarj-e hogy meghalljam -...itt is maradhatsz akár.

- Ez... ez az én...? - bámultam a festményt a falon, majd vigyorogva ránéztem.

- Öh.. igen - a tarkóját birizgálta. Zavarban volt. - Túl szép, hogy ne legyen egy jó helye. - nem bírtam tovább, gyors léptekkel oda mentem és megöleltem.

- Köszönömköszönömköszönöm - mivel ekkor jutott eszembe hogy igazából ezt az egészet neki köszönhetem, hiszen Jessie elmondta hogy Tom ajánlott engem. - El is felejtettem megköszönni hogy ajánlottál Jessienek, én nem is tudom hogy mehetett ki a fejemből - hadartam és szinte csapkodva gesztikuláltam, de még mindig közel álltam Tomhoz- én annyira sajnálom hogy csak most, de annyi minden történt és..- de nem tudtam befejezni a mondatot. Elpattant a cérna. Az ajkait az enyémre helyezte, átölelte a derekam és magához szorított. Egy másodpercnyi sokk után visszacsókoltam, megszűnt minden, olyan lágy volt, érzelmes, gyengéd de mégis vad, kezeimet átkulcsoltam a nyakán. Közel húzott. Azt kívántam bár sose lenne vége.

7. Kibeszélés.

Másnap Dávid felhívott hogy beszéljünk, megtettük, és újra összejöttünk. Két hét telt el azóta, ugyan ott kezdődött ahol abbahagytuk, ami nagyon jó volt, de ez hamar romlásnak indult. Megváltozott, csak pár hónap telt el mióta idejött, de megváltozott, nagy elvárások, és bár beismerni nem akartam, én sem éreztem jól magam a folytonos csipkelődései társaságában, nem az volt akit szerettem. Utolsó elkeseredésemben, amikor csak feküdtem az ágyamon és bámultam a plafont, a szívem mélyén már tudtam hogy ez így nem mehet tovább, aztán eszembe jutott hogy felhívhatnám Tomot. Azóta nem beszéltünk, de azt mondta  bármi van felhívhatom.
Kaptam is elő a telefonomat megkerestem a nevét, de ennél többre nem jutottam, úgyis csak azért mondta mert ő az udvariasság mintaképe. Sokáig csak néztem a nevét a telefonkönyvben, aztán már úgy voltam vele hogy "Miért ne?  Meg fogja érteni, nincs más választásom, ha magamban tartom felrobbanok", és már megis nyomtam a hívás gombot, de már meg is bántam. - jellemző- elkezdtem pánikolni. MIT TETTEM? Nem hívhatok fel egy elfoglalt színész akit igazából nem is ismerek a kis apró-cseplő gondjaim miatt. Valószínűleg van jobb dolga is. Mi van ha épp egy fontos megbeszélést zavarok meg?? Te jó ég. De már nem tehetem le, az még gázabb, nem hiszem el hogy lehetek ilyen hülye! Kicsöngött -most miért lepődök meg? - nem tudtam mit tenni, vártam....három csengést vártam, aztán gyorsan letettem. "Hát nincs mit tenni, nem vette fel" gondoltam, de megcsörrent a telefonom.Mi? Ez ő. Visszahív? Tényleg túlságosan is kedves, rendben nagy levegőt vettem, és fel vettem a telefont a lehető legnyugodtabban. - Helló!
- Szia, sajnálom hallottam hogy hívtál de nem találtam meg a telefonomat és hamar letetted. Miért hívtál? - Hogy lehet egy ember ennyire kedves?
- Ó igen, hát ... igazán nem akartalak zavarni, sajnálom...csak..- sóhajtottam és megérintettem két ujjal az orrnyergemet. Nem akartam folytatni, igazán ostobaságnak tűnt így utólag.
- Beszélgetni akarsz?  Szívesen meghallgatlak, de most ami azt illeti éppen egy fotózáson vagyok, ha akarsz még beszélgetni majd felhívlak amikor végeztem. - hallottam hogy mosolyog. "most tényleg?" gondoltam. Egyáltalán ember? Lehetetlen hogy ilyen jó fej legyen.
- Igen, beszélgetni akartam mert...mert nem tudom mit kéne tennem, de igazán nem várhatom el hogy ezzel foglalkozz bocsánat nem tudom mit gondo.. -de félbe is szakított. - Ugyan már szeretek az embereknek segíteni, tudom milyen rossz ha nem tudod kiadni magadból. Majd felhívlak jó?
-  Igen, köszönöm.. nem is tudom elmondani milyen hálás vagyok hogy időt szakítasz rám, elég ostobának érzem magam, de nagyon köszönöm sokat jelent. - remegett a hangom, gombóc volt a torkomban, tényleg sokat jelentett, és elöntöttek az érzelmek jók és rosszak minden egyszerre.
- Tényleg fontos lehet. Valami az súgja hogy ez nem telefonba való téma lenne. Nem találkozunk inkább egy kávézóban vagy valami? Egy tea mellett el tudod mondani.- Ennél jobban már nem tud meglepni, az emberekbe vetett hitem úgy ahogy van felszökött az egekig.
- Komolyan? - persze hogy komolyan gondolta... Megbeszéltük hogy mikor és hol aztán gyorsan elköszönt és letette, tele voltam hálával és megkönnyebbüléssel. Még voltpár óra a találkáig, de el kellett foglalnom magam, vettem egy hosszú zuhanyt, megmostam a hajamat is, előkészültem, úgy voltam vele hogy megérdemlem.

XxXxXxX

Amikor találkoztunk a gyomrom remegett. Beültünk a kávézóba, és aggódóan nézett rám.

- Mi a baj? Nagyon feldúltnak tűnsz. - muszáj volt a szemébe néznem. Majd nagyon sóhajtottam, és lesütöttem a szemem, és belevágtam, úgy lehadartam hogy csak kapkodta a szemét, majd nagy levegőt vettem, amit már vagy egy perce nem miközben megállás nélkül beszéltem, majd lezártam a mondandómat- ..és annyira hiányzott, de nem őt kaptam vissza, vagy csak én változtam meg, nem tudom...nem tudom mi legyen. sokan voltak, a körülöttünk lévő emberek mind minket néztem, Tom egy lánnyal, aki már a sírás határán van, lehet nem egy jó ötlet így mutatkozni. 

- Lehet ez nem egy jó ötlet, Tom Hiddleston kettesben egy feldúlt nővel, ez sok mindennek tűnhet és itt sok az ember.- eddig nem is vette észre de körbenézett, és ő is észrevette hogy sokan megnéznek minket. 

- Igazad lehet, tudok egy jó helyet ahol beszélgethetünk, menjünk. - nem engedtem hogy kifizesse a teámat, így egy kicsit több ideig tartott a fizetés, majd el is indultunk. Az úton csak bámultam a földet,  nem volt kínos a csend, tudtuk hogy most sokkal többet jelent nekem ha csak valaki van mellettem, de úgy döntöttem hogy megtöröm a csendet.

- Köszönöm...mindent köszönök - mosolyogtam rá, és ő vissza mosolygott. 

- Örülök hogy segíthettem.

- Na és amúgy... hová is megyünk pontosan? -kuncogtam egy kicsit.

- Nos, meg szeretnék mutatni valamit. - értetlenül néztem rá, így folytatta. - szóval a lakásomra, de hidd el, megéri, ráadásul ott nem hall és lát minket semmi, nyugodtan beszélhetsz - magyarázta, gondolom félt hogy valami rosszra fogok gondolni, igaz fura volt ezt hallani, mint a rossz filmekben, de egy percre sem fordult meg a fejemben hogy ő képes lenne valami rosszat csinálni.

- Rendben. Bízok benned. - És tovább sétáltunk, de már  beszélgettünk, nevettünk és viccelődtünk, nem voltak kínos csendek.