9. Ezer éves barátság.

Néhány másodpercre a világ megszűnt létezni, de elhúzódott.
- Sajnálom, én csak...nem kellett volna. - heves bocsánatkérésbe kezd, de mikor meglátja az arckifejezésemet egy pillanatra megáll, majd értetlenül megkérdezi - Most miért vigyorogsz?- a kérdése visszarázott a valóságba, megráztam a fejem és válaszoltam.
- Ó..hát, nem tudom csak...megleptél - kicsit kuncogtam, még mindig nem tudtam letörölni a vigyort a képemről, csodálatos volt.
- Akkor nem haragszol?
- Én? Rád? - hökkentem meg (egy kicsit rá is játszva)
- Ezek szerint nem? - sóhajtott egyet, és érződött rajta a megkönnyebbülés.
- Nem. Nem haragszom. - lesütöttem a szemem, de még mindig mosolyogtam - tulajdonképpen jól esett. Mármint hogy éreztem hogy nem vagyok egyedül. -nem voltam benne biztos hogy jó ötlet, de közelebb léptem és megöleltem - Szóval köszönöm. Megint. - visszaölelt, de nem mondott semmit. Egy ideig csak álltunk, ellazultam az ölelésében, szinte már túlságosan is. Mellkasára hajtottam a fejem és becsuktam a szemem, aztán halkan ásítottam egyet.
- Álmos vagy? - kicsit távolabb húzódott hogy a szemembe nézhessen, de a szemem már alig volt nyitva.
- Ami azt illeti eléggé. Lehet hogy mennem kéne. - már éppen tettem volna egy lépést az ajtó felé, amikor megfogta a csuklómat.
- Héhé, szerintem ez nem jó ötlet túl fáradt vagy ahhoz hogy  biztonságosan hazajuss, még ha taxit hívok is. Aludj nyugodtan az ágyamba én majd alszok a kanapén. - olyan megnyugtató és kedves volt a hangja, mintha altatódalt énekelt volna, éreztem ahogy leragad a szemem.
- Mondanám hogy igazán nem szükséges, de azt hiszem igazad van. - bevezetett a hálóba, majd odament a szekrényhez és elkezdett turkálni, majd elővett egy pólót nekem adta.
- Tessék, ebben aludhatsz, nadrágot is adhatok, de valószínű nincs a méretedben. De nyugalom nem foglak zaklatni - kuncogott egy kicsit, de nekem csak mosolyra volt energiám. Majd megnéztem a pólót, ami egy fekete alapon egy trónon ülő Lokit ábrázolt és egy szöveget mellette, miszerint "I do what i want" itt már muszáj volt felnevetnem.
- Ez ko-ho-moly? -nevettem - fergeteges!- most már ő is nevetett.
- Kaptam pár Marveles cuccot, általában pizsamának használom őket, de ez a kedvencem.
- Megértem miért. Ami meg a nadrágot illeti: szerintem ez a póló egy is túlzással a bokámig ér. - elmosolyodott. -  most pedig fordulj el. - mondani akart valamit de már vettem is le a pólómat, és rögtön megpördült és az ablakpárkányra tette mindkét tenyerét és ott támaszkodott.
- Tudod, ki is mentem volna.
- Tudom - kuncogtam - de az nem lett volna ilyen szórakoztató, láttad volna az arcod. -nevettünk.
- Neked az a hobbid hogy másokat kellemetlen helyzetbe hozz?
- Ó ugyan. Nekem? Soha! - mondtam egy "csipetnyi" szarkazmussal. Felvettem a pólót ami kicsivel a térdem fölé ért, és nagyon kényelmes volt- Kész vagyok.
Megfordult, lenézett a lábamra, majd haladt a tekintetével felfelé (magyarul végigmért) de amint észrevettem magát gyorsan felnézett a szemembe. Egy kicsit mindketten elvörösödtünk.
- Hát akkor helyezd magad kényelembe, nem foglak majd felkelteni - el is indult az ajtó felé, én meg leültem az ágyra - ha bármire szükséged van csak szólj. - már a keze a kilincsen volt, de bántudatot éreztem hogy a kanapén kell aludnia.
- Várj! Nem akarom hogy a kanapén aludj, aludj csak a saját ágyadban. - felálltam és elindultam az ajtó irányába, hogy tudassam "Az enyém a kanapé", ő csak értetlenül nézet. Már az ajtónál álltam, de ő elállta az utat.- Hékás! Engedj ki! - mondtam játékosan.
- Te most tényleg azt akarod hogy hagyjalak a kanapén aludni? - erőltetetten felnevetett -Haha.. Jó vicc, most menj vissza, és most fordulj meg szépen és menj vissza az ágyba.- mutatott az ágy felé, és olyan hangsúllyal mondta, mint a szigorú apa aki éppen a kislányát tessékeli az ágyba aki még nem akar aludni. "Ha játszunk, hát játszunk jól" gondoltam, durcás képet vágtam és összefontam a kezeimet a mellkasom előtt.
- Ez nemé-hé-hééééér - hisztiztem, mire ő csak kuncogott, de én nem estem ki a szerepből. - Naaaaaa! Kérleeeek! - néztem rá a tőlem telhető legcukibb kiskutyaszemekkel, de ő csak megrázta a fejét és elindult ki, de én visszahúztam. - Hé nem hagyhatsz csak úgy itt. Egyedül. - aztán egy jó ötletem  támadt - Legalább amíg elalszom maradj. - pár másodpercig bámult rám, hogy vajon normális vagyok-e, vagy egyáltalán komolyan gondolom, de mikor rájött hogy teljesen, felsóhajtott, amiből valami olyasmit szűrtem le hogy "De nehéz az apaság".
- Azt hiszem annyira nem is vagy fáradt mint hittem.
- Csak át estem a ló túlsó oldalára. - vigyorogtam, mint aki jól végezte dolgát. - Na akkor itt maradsz?
- Amíg el nem alszol.
- Helyes. - bólintottam, majd elindultunk az ágy felé, de amire nem számított, hogy amint elállta az ajtó elől hirtelen megfordultam, és rohanni kezdtem a kanapé felé, valami olyasmit hallottam, hogy " Hé, ez nem ér!" de én csak a kanapéra fókuszáltam, "Ezaz, már csak 2 méter a célig......1....fél.." elrugaszkodtam a földről hogy majd a kanapéra érkezzek, de két kéz ragadta meg hátulról a csípőmet és hátrahúzott mielőtt elértem volna a kanapét. "Jellemző, tudhattam volna hogy a hosszú lábaival sétálva utolér" gondoltam,
- Csaltál! - mondta megdorgáló hangon. Szembe fordultam vele, és megbánóan néztem, bevált a tervem, már nem fogott, csak mintha a kezét pihentette volna a csípőmön. "Itt az idő" - Jól látod - mosolyogtam gonoszul és a kanapéra vetettem magam. - Na látod, mondtam hogy az enyém lesz a kanapé, innen már nem tudsz elvinni.- Elégedettem feküdtem a hátamon, kezeimmel a fejemet támasztva, de az ő arckifejezéséből azt olvastam ki hogy "kihívás elfogadva". Meg is indult felém, megpróbált felemelni, de én rúgkapáltam, forgolódtam, úgy éreztem magam mint egy hal, amit a horgász elkap, de az mindig kicsúszik a kezéből. De ekkor keresztülhúzta a számításaimat, és a az oldalamnál kezdett csikizni. Már fájt a rekeszizmom a nevetéstől, de minden erőmet összeszedve megszólaltam.
- Ne-he-heee, hagyd a-a-habbaa. - Nevettem.
- Azt hiszem megtaláltam a gyenge pontod. - már ő is nevetett, a kezem az övére tettem hogy megállítsam a fürge ujjakat, és úgy tűnik sikerült is, nagyokat sóhajtva és legyőzve feküdtem ott- Na szóval? Hol fogsz aludni? - Kérdezte, de ő már tudta a választ.
- Az ágyban ... - elégedett volt hogy győzött.- De! - most kíváncsian hallgatta hogy most meg mit találtam ki már megint - Csak akkor ha Te is - vigyorogtam - ne gondolj rosszra. És amúgy meg most az egyszer legyőztél, de ne szokd meg. Nagyot sóhajtott.
- Gondolom nem fogsz békén hagyni. - erre újra elővettem a vigyoromat, ami most azt üzente hogy "Jól gondolod haver!" - Hát legyem.
- Mondtam hogy ne szokj hozzá a győzelemhez - mosolyogtam rá, de most ő lepett meg, amint felálltam, ő leült a kanapéra. - HÉ! Na azt már nem! - nem vártam, csak rátámadtam. Annyit ügyeskedtem hogy végül mindketten lefordultunk a kanapéról, ő háttal a földre, én meg rá.
- Áuch! - nyekkent egyet amikor leértünk.
- Mi fáj neked? Én puhára estem - ugrattam egy kicsit, majd mikor már egyikünk sem nevetett, még indig ugyan úgy a földön feküdünk, de most csak néztük egymást. Újra elöntött a fáradtság, így a mellkasára tettem a fejem. - Hát ha nem, hát nem. Nekem így is jó. - felnevetett. - Ne nevess, rázkódik a hasad. - jegyeztem meg játékosan, mire ő csak még jobban nevetett, majd megsimogatta a hajamat, nem tudom leírni, biztonságban éreztem magam, hallottam a szívverését, éreztem a lélegzetvételét, olyan volt mintha már ezer éve ismernénk egymást. Majd nem bírtam tovább, elnyomott az álom.