8. Csak ne legyen vége.

Valami nagyon fényűzőre számítottam, belegondolva hülyeség volt, mert Tom maga sem volt az a kérkedő típus. Egy tipikus angol társasház volt, de nagyon tetszett, volt benne valami. Az utca csöndes volt, egy árva lélek sem volt rajtunk kívül.

- Te itt laksz? - kérdeztem csodálattal nézve a házat.

- Igen, ez volt a legelső saját lakásom, nem volt szívem eladni, sok helyen laktam de ide jöttem vissza mindig. -emlékezett vissza, és büszkeség volt a hangjában.

- Tetszik ez a hely. 

- Rám mosolygott- Akkor menjünk is.

Lift nem volt így a 4. emeletig kellett lépcsőznünk. Nem volt egy durva út, azért én egy kicsit próbáltam lassítani a levegővételemen hogy újra normális legyen.

- Meg lehet szokni idővel. -mondta. Én csak bólintottam.

 Amikor beléptünk meg sem lepődtem, az uralkodó színek a fekete és fehér, valamit halványkék, de a több száz könyv miatt sok színben pompázott. A bútorok modernek, egyszerűek, elegánsak voltak. Csak bámultam - Ez...ez gyönyörű, te rendezted be? - néztem rá elkerekedett szemekkel, mire ő elnevette magát -az a nevetés..- majd válaszolt: - Igen.. gyakran átrendezem amikor van rá időm. Lefoglal. Gyere beljebb, csinálok teát, vagy mást kérsz?

Már szólaltam is volna meg hogy "Igen, a tea tökéletes, köszönöm" mikor újra elöntött az idegesség és a szomorúság, így úgy gondoltam baj nem lehet belőle. 

- Hát... esetleg van egy kis bor? - elnevette magát.

- Máris hozok.

Pár pillanat telt, majd kijött a konyhából egy üveg borral és két pohárral, már meg akartam köszönni, de biccentett hogy kövessem - Mutatok valamit. - mosolygott.

Fél perc múlva már nyitotta is ki az erkélyajtót (teljesen üveg volt, így már azelőtt elámultam, hogy megcsapott volna egy kis hűvös szellő) a kilátás gyönyörű volt, az éjszakai Londont láttam, mintha felette lebegnék. A szellő játszott a függönyökkel, idilli pillanat volt. Lom letette a bort és a poharakat a kint lévő asztalra, majd hozott nekem még egy széket, mert kint csak egy volt.

- Sokszor itt szoktam reggelizni, vagy csak kiülök gondolkozni, gondoltam jó hely a beszélgetéshez is.

- Ez csodálatos. Tökéletes hely a beszélgetéshez, annyira hálás vagyok, én...én nem tudok mit mondani - szemeimbe éreztem a könnyeket ahogy elhomályosodik a látásom hirtelen minden megrohant. "Érzelgős" gondoltam magamban "Hagyd már abba, nem vagy ilyen" - Sajnálom..elnézést.

- Ugyan már, mi történt? Elmondhatod, nem kell visszafognod magad, barátok vagyunk.

- Muszáj volt elmosolyognom, és kénytelen voltam megölelni. Átkaroltam a nyakát - Köszönöm - egy kicsit meglepődött, utána visszaölelt, egy fél percig így voltunk, úgy kapaszkodtam belé mintha félnék hogy lezuhanok, majd összeszedtem magam és elengedtem. Lehúztam a pohár boromat, mire neki mosoly kúszott az arcára majd mesélni kezdtem, elmondtam hogy nem vagyok boldog, annyira vártam hogy újra együtt legyünk, de nem az aki volt, és hogy szerintem vége van, és tudom hogy ez a jó nekem, de annyira nehéz.

- Olyan nehéz...

- Tudom -mondta - nekem is át kellett ilyeneken esnem.- ezt hallva úgy gondoltam, hogy nem leszek olyan önző hogy csak magamról beszélek.

- Igen? És mi van veled? Mesélj magadról.- két könyökömet az asztalra tettem, és az államat rájuk támasztottam mint a gyerek aki várja az esti mesét, ő csak kuncogott, már a fél üveg bort megittuk, jó hangulat volt, a csöndes estét a nevetésünk töltötte be ahogy vicces történeteket meséltünk a depis szerelmi csalódások után. Majd mikor már nem tudtunk mit mondani, én csak néztem a tájat, de mikor ránéztem láttam hogy engem néz. Nem kaptam el a tekintetem, viszonoztam. Majd halkan, szinte suttogva megszólaltam.: - Annyira örülök hogy velem vagy és meghallgatsz. - mire ő szintén suttogva viszonozta, a hangja lágy volt, átható, erős, erősebb mint az ordítás, kirázott a hideg.

- Én örülök. Jobbat érdemelsz.

- Köszönöm. 

Tovább néztünk egymás szemébe, a tekintete lágy volt, de állkapcsa néha megfeszült, erősen szorította a karfát. 

 - Mi a baj? 

- Csak.. olyan igazi vagy. - muszáj volt elnevetnem magam.

- Ezt én is mondhatnám, itt ülök Lokival szemben, aki a világ legudvariasabb embere, és minimum egy villában kéne élnie, de helyette meghallgatja a hisztizésem az erkélyen. 

Mindketten nevettünk, a bor elfogyott.

- Ha valaki pár nappal ezelőtt azt mondja, hogy ma itt fogok ülni veled. Elhitted volna?

- Biztos hogy nem - nevetett - Hát én sem -csatlakoztam - de azért örülök hogy így történt. Amúgy ... nem azért, de hány óra van? - lenézett az órájára

- Huhh...hajnali 2. - mindketten nevettünk. 

- Ha akarod hívhatok neked egy taxit, de .. -de én megpillantottam valamit a szoba falán, és már el is indultam be, halkabban még befejezte a mondatot, de úgy tettem mintha nem hallanám, nem tudtam eldönteni hogy akarj-e hogy meghalljam -...itt is maradhatsz akár.

- Ez... ez az én...? - bámultam a festményt a falon, majd vigyorogva ránéztem.

- Öh.. igen - a tarkóját birizgálta. Zavarban volt. - Túl szép, hogy ne legyen egy jó helye. - nem bírtam tovább, gyors léptekkel oda mentem és megöleltem.

- Köszönömköszönömköszönöm - mivel ekkor jutott eszembe hogy igazából ezt az egészet neki köszönhetem, hiszen Jessie elmondta hogy Tom ajánlott engem. - El is felejtettem megköszönni hogy ajánlottál Jessienek, én nem is tudom hogy mehetett ki a fejemből - hadartam és szinte csapkodva gesztikuláltam, de még mindig közel álltam Tomhoz- én annyira sajnálom hogy csak most, de annyi minden történt és..- de nem tudtam befejezni a mondatot. Elpattant a cérna. Az ajkait az enyémre helyezte, átölelte a derekam és magához szorított. Egy másodpercnyi sokk után visszacsókoltam, megszűnt minden, olyan lágy volt, érzelmes, gyengéd de mégis vad, kezeimet átkulcsoltam a nyakán. Közel húzott. Azt kívántam bár sose lenne vége.