18. Gods and monsters

A sötét kiállítás közepén álltam, nevetségesen fura színeket öltött az éjszaka, szinte zöld volt a hold és erős árnyékokat vetett. Mintha az egész helyiséget – nem tudom hogy hogyan, végül is ez egy álom volt- köd borította volna. A képek nem az én festményeim voltakm hanem groteszk és horrorisztikus rajzok, néhány gyerekrajzokra hasonlított.

Odamentem az egyik festményhez és megálltam nézni – de hogy minek?! – egy erdőt ábrázolt, kis halastóval a közepén, mellette egy az átlagosnál jóval nagyobb sötét fával, aminek az egyik erősebb ágára egy ember volt felakasztva. Nem is ember… inkább valami árny.

Egy ideig még néztem, aztán elindultam a másik irányba mikor egy hangot hallottam a hátam mögül. Recsegett vagy…inkább mint ha rágtak volna valamit. Lassan megfordultam, az árnyember mászott ki a képkeretből, vagyis inkább nem is ember, a végtagjai megnyúltak voltak, arca nem volt, vagyis semmit se lehetett az egész lényből kivenni csak a feketeséget és a rikító fehér szemeit.

Futni kezdtem teljes erőmből, de akárhogy próbálkoztam nem közeledett a szemközti fal, hallottam mögülem a szuszogást, egyre hangosabban, a szívem csak úgy zakatolt, de a lábaimat nem tudtam mozgatni mert beleragadt valamibe. A padló hirtelen ragacsossá és süppedőssé vált, már bokáig süllyedtem bele, amikor a szuszogás mögülem elhallgatott. Remegve hátranéztem és a szörny már tényleg nem volt ott. Próbáltam minden erőmmel a kijutásra koncentrálni, de amikor a nagy erőlködés közben az előttem lévő nagy elterülő árnyékba néztem,  megláttam a szempárt, aztán a gazdáját ahogy az árnyból egyenesen felém ugrik. Ekkor sikerült kiszabadulnom, csak futottam minden erőmmel és hátra sem néztem. Nem is kellett, hiszen ahogy a sarokhoz értem az éjfekete árnyékból ugrott ki, irányt változtattam. És ez minden alkalommal megismétlődött amikor egy árnyék mellett futottam el. Még bírtam volna futni, az adrenalin hajtott, de egyre csak lassultam, nem voltam ura a testemnek. Ekkor egy körülbelül 10 méterre lévő asztalon megláttam egy zseblámpát, amit mindjárt beterít az árnyék, hát futni kezdtem ahogy csak bírtam. Az asztal fölött már láttam a fehér szemeket, de elértem a lámpát és amilyen gyorsan csak tudtam felkapcsoltam. Ahogy az árnyék a fénnyel, úgy a szörny is eltűnt.

Körbe-körbe néztem hátha nem vagyok biztonságban, de megnyugodtam, a falhoz dőltem és sírni kezdtem ahogy az adrenalin kiment a szervezetemből. Ekkor valami megfogott, vagyis megölelt, nagyon megijedtem, de ahogy felnéztem láttam hogy Tom az. Megkönnyebbülten belecsimpaszkodtam, szorítottam mintha az életem múlna rajta.

-         Úr isten jól vagy? Mi történt nagyon sápadt vagy. – nézett rám aggódó tekintettel amitől melegség járt át, de válaszolni nem tudtam csak dadogtam – e-egy szörny…és elé…elém ugrott a  a sa-sarok és…

-         Rendben semmi baj, ülj le a székre  és igyál egy kis vizet – és leültetett egy székre – amiről fogalmam sincs hogy hogyan került oda – és egy pohár vizet – amiről szintén- hát megittam, és ahogy elemeltem az arcom elől a poharat Tom eltűnt.

-         Tom? TOM! Hova tűntél? Jaj ne! – „elrabolta a szörny? Nem az nem lehet világít a zseblámpa. Akkor?” gondoltam. Elhatároztam hogy megkeresem, de ahogy próbáltam felállni nem tudtam mozogni, indák nőttek a kezeim és lábaim köré.

A díszletek mind eltűntek csak én voltam az üres gyár egyik falánál ülve a székben, a zseblámpa a földön világított, és egy monoton nevetés. Olyan nevetés volt ez amitől kiráz a hideg, mintha egy magnóról játszanák le. Körbenéztem de nem láttam senkit, mikor visszafordultam a gyár másik végében velem szemben megjelent egy alak. Tom. Meg is örültem egy pillanatra, de a lámpa pislákolni kezdett „NE! Ne! Ne, csak ezt ne!” siránkoztam magamban. Az alak egyre közelebb jött, egyre hangosabban nevetett, már lélegezni sem bírtam félelmemben. Jött felém, a lámpa pislákolásánál néha Tomot láttam, de amikor lekapcsolódott csak a fehér szemeket … megint. A szívem úgy dobogott, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Egyre közelebb jött.

Még három lépés…

Még két lépés…

Még…a lámpa végleg lekapcsolódott, a szörny rám ugrott, éreztem a karmait a bőrömön, ahogy megharapja a vállamat, és a lassan kicsorduló meleg vért. Ordítani próbálok de nem megy. Még mindig nevet, még mindig …

Ez után minden elsötétült, csak a nevemet hallom egy távoli hangtól, ami egyre közeledik és egyre hangosabb lesz.

 És felébredtem.

-         MISSZI! Misszi semmi baj! MISSZI! – Tom ölelt. Vagyis inkább szorított magáhóz, próbált nyugtatgatni, lefogta a kezeimet. Én csak ordítottam félelmemben.

Egy perc múlva sikerült megnyugodnom, Tom végig nyugtatgatott, ami igazán sokat segített. Aztán eszembe jutott az álom, és ellöktem magamtól. Értetlenül nézett, meg is értem. Tudtam hogy nem ő volt, csak egy álom de abban a sokkban nem tudtam gondolkozni.

-         Mi az? Mi történt? – kérdezve Tom aggódva, ugyanazzal a meleg tekintettel amivel álmomban is, és nem tudtam válaszolni, csak rápillantottam a pólójára, ami tiszta vér volt.

 Látta hogy kérdőn nézek rá, és halálra voltam rémülve, ránézett a kezemre, majd vissza rám amolyan „nézz oda” volt ez tekintettel elmondva, hát lenéztem. Az egész kezem véres volt, a körmeim végei a legjobban. „Én csináltam ezt Tomnak? Amikor csapkodtam?”  látta hogy semmit sem értek.

-  Figyelj… Nem tudom mit álmodtál, de muszáj volt lefogjalak mert ordítoztál, és magadat karmoltad …  Én … Nem tudtam mást tenni. Sajnálom.

Már minden világos volt, a pólóján az én vérem van, és a szörny harapása az … megnéztem a vállamat, tiszta vér volt, és mélyebbnél mélyebb karmolás. Rosszul lettem, hisztérikusan sírni kezdtem… Láttam Tomon hogy segíteni akar, de én se tudtam magamon, a sokktól azt hittem hogy megőrültem.




* Egy érdekes mókadat ( mert a "fun fact" az már tul snassz :D) : másnap reggel miután megírtam ezt a részt két gigakarmolással ébredtem a vállamon. Creepy o.o*

17. Nem, nem puki

BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK: Remélem mindennel elégedettek vagytok (ha nem akkor várom a kritikákat). Mindenkinek KELLEMES ÜNNEPEKET! :3 <3


Egyedül keltem fel az ágyamban, lehet a tegnapi csak álom volt? De nem, egy csodálatos illat csapta meg az orromat, és már ugrottam is ki az ágyamból hogy utánajárjak hogy mi folyik itt. Az illat -meglepő módon - a konyhába vezetett, ahol Tom éppen ha jól láttam tükörtojást csinált, közben dúdolgatott magában, szerencsére hangtalanul mozogtam és nem vett észre, így csak néztem és kényelmesen az oldalammal az ajtófélfára támaszkodtam.
Egy idő után elég unalmassá vált hogy még mindig nem vett észre, nagyon gondolkodott valamin. Szóval mezítláb könnyen mögé lopakodtam.
- BUU! -üvöltöttem rá, mire ő akkorát ugrott, mint valami szöcske, majd megbotlott és el is esett. "Nem így terveztem, de egyértelműen túlszárnyalta" futott végig az agyamon, a következő pillanatban pedig már a földre rogytam a nevetéstől.
- Nem vicces. Ez nagyon NEM vicces - fájlalta Tom a fenekét amire az imént ráesett - hogy lehetsz ilyen.- amint újra kaptam levegőt válaszoltam.
- Huhh, hát ha jól gondolom megérdemelted a tegnapi miatt. - Tom erre vissza akart vágni, de rájött hogy valóban megérdemelte,  úgy nézett rám mint egy durcás kisgyerek. Majd hozzátette - Akkor már gondolom megfizettem érte és már ki se kell engeszteljelek ezzel jó kis tükörtojásos, sült szalonnás pirítóssal, mellé egy kis paradicsom. Isteni .- érintette össze a hüvelyk és mutatóujját ezzel egy kört formázva, majd  egy jó cuppanós puszit nyomott az összenyomott ujjak végére, ezzel rájátszva arra, hogy az "isteni" tényleg istenit jelent. -De ha nem hát nem. - tette hozzá. De mivel nagyon éhes voltam, és tényleg isteninek tűnt, ezért hevesen magyarázkodni kezdtem.
- Nem, nem úgy gondoltam, teljesen jó lesz nekem ez a nem kicsit eltúlzott reggeli, amitől valószínűleg szívrohamot fogok kapni de olyan csábító hogy nem érdekel. - megbabonázva néztem az ételt, és per pillanat minden vágyam az volt hogy befalhassam. Itthon általában mindig csak zabpelyhet eszek reggelire, vagy teljesen kihagyom a nap legfontosabb étkezését - amire most rájöttem hogy egy nagyon nagy hiba - de ez a kaja olyan kiadósnak tűnt, hogy már a látványától is elálmosodtam. Kiskutya szemekkel néztem Tomra, és természetesen elértem a célom, nagy dicsőségesen vettem el tőle a tányért és úgy vigyorogtam mint egy tejbetök hogy "nyertem", majd Tom megszólalt: - Tudod, ígyis-úgyis odaadtam volna, két személyre csináltam. - mondta győztes mosollyal, majd levette a maga mögüli pultról a másik -ugyan úgy megpakolt - tányért amit eddig én hülye nem vettem észre. "Ügyes vagy Misszi, bravo nagyon elhitted" gondoltam.
- Ez egy gonosz húzás volt. - néztem rá mérgesen.
- Te is gonosz voltál, a fenekemet is bevertem. Kvittek vagyunk. - mosolygott, és most ő fojtotta belém a szót.

A nap többi részét Jess ránkruházott feladatával töltöttük, az elhagyott gyárépület nagyon hangulatos volt, olyan igazi "elvont" ehhez jöttek a letisztult fehér falak és rá a festmények. Nap végén Tommal összenéztünk egy amolyan "Szép munka volt" nézéssel, és adtunk a másiknak egy bro fistet. Jess jól mondta: Jó csapat vagyunk.
Tommal megbeszéltük hogy felváltva alszunk az ágyban és a kanapén, és ma én kezdtem az ágyban.
- Tudom hogy nincs értelme mondani, de szívesen alszom a kanapén. - mondtam, gondoltam még egy utolsó próbálkozás belefért.
- De van értelme mondani - mosolygott. "Mi? Az nem lehet hogy  beadja a derekát" csodálkoztam. - Van értelme, mert holnap majd ott alszol. - vigyorgott, én meg csak vetettem rá egy "nagyon vicces vagy" fejet, és elindultam a háló felé. Mikor odaértem az ajtóba még visszafordultam, elmosolyodtam mert valami nagyon ki akart már törni belőlem, és most kiengedem. (nem, nem puki :D)
- Tudod Tom .. úgy érzem hogy pár nap alatt megismertelek annyira, hogy úgy érzem te vagy a legjobb barátom. -ő már a kanapén ült, de mélyen a szemembe nézett, majd ő is elmosolyodott (olyan jó Tomosan, ha a száját nem is látnám, a szemeiből akkor is tudnám hogy mosolyog) - Én is ugyan ezt érzem. - nem éreztem szükségét bármit is mondani, csak jó éjszakát kívántam és már mentem is be aludni. Nem kellett sok hogy álomba ringassam magam, szinte éreztem hogy mosolyogva alszok el. De túl hamar örültem, ilyen rossz rémálmom még soha sem volt.

16. Ez teljesen hülye!

- Ha valamilyen állat lehetnél egy napig, mit választanál? - kérdeztem Tomtól sorban  a hülyébbnél hülyébb kérdéseket, egy pohár borral a kezemben. Ő csak nevetett egyet.
- Hmm, jó kérdés, azt hiszem hogy...ez lehet hogy hülyén fog hangzani, de talán galamb, betekintést nyerhetnék az emberek mindennapjaiba, problémájukba, ahogy késésben vannak a munkába. - "Wow" gondoltam.
- Le se tagadhatnád önmagad. - nevettem. - Na szóval akkor következő ké..- de közbeszólt Tom - Hé! Nem nem, most te jössz. - mosolygott, és közben kortyolt egyet a borból, de a szemkontaktust nem szakította meg.
- Huhh, hát jó. Ha létező állatot kéne mondani, akkor sas, mert gyönyörű, erős, tiszteletreméltó  és szabad. De szívem szerint, mivel imádom a görög mitológiát, és -itt elnevettem magam - szüleinek köszönhetően bele is illek - és itt ő is csatlakozott - ezért griffmadár lennék. - Tom elismerően hümmögött. - Szóval, a griffmadár teste egy oroszláné, feje és szárnyai pedig egy sasé, két fenséges, a saját fajtájában királyi állatról van szó, szimbolizálja az erőt és a védelmezést, és az összetartozás jelképe is. Egy ilyen állat bőrébe szívesen bújnék. - én is meglepődtem magamon, megtanultam kifejteni a véleményemet és a "miérteket" a festményeim elmagyarázása miatt, de ez volt a csúcspontom szerintem. Tom alig bírt megszólalni, csak mindig szólásra nyitotta a száját aztán megakadt a szó.
- Hát ez..ez könyvbe illett volna. Artemisz és a griff, jó cím lenne. - mindketten elnevettük magunkat, én egy kicsit zavarba is jöttem. Majd ő még jobban elkezdett nevetni, értetlenül néztem.
- Mi az? -már én is nevettem - Min nevetsz ennyire? -tovább nevetett, már a könnyei is folytak, majd mikor végre kapott levegőt megszólalt - Csak...csak belegondo-ho-holtam - elég viccesen beszélt, akadozott, néha újra beleröhögött, máskor a levegő hiánya miatt akadt meg,  még nem láttam ennyire nevetni, de nekem is jókedvem lett tőle. Majd sóhajtott egy nagyot és folytatta. - Szóval csak belegondoltam, hogy te egy egész kis történetet mondtál el egy fenséges állatról, ami a védelmezés és az erő jelképe...Én meg egy galamb lennék. - olyan aranyos elkeseredéssel mondta ezeket, hogy mindkettőnkből kitört a nevetés, több percig nevettünk aztán szépen lassan elhallgattunk. És ekkor tudtam hogy eljött az idő.
- És miért nem köszöntél legalább el? - nem néztem rá. Sóhajtott egyet, majd pár örökkévalóságnak tűnő másodperc múlva megszólalt.
- Elfoglalt voltam. - olyan halkan mondta, hogy tudtam hogy szégyenli, mert hazudott. Rögtön felpattantam a székből, és ránéztem, majd kissé hangosabban kérdőre vontam. - Te tényleg teljesen hülyének nézel?? Te aki hogy segítsen mindig ott volt, nem tud válaszolni egy KIBASZOTT SMS-RE?? Azt hittem hogy jobban ismerlek, ezek szerint nem tévedtem.- a kis beszédem közben döbbenten figyelt, nekem meg könnyek gyűltek a szemembe. "Alkohol...érzelmessé tesz" gondoltam, de nem érdekelt. Lehúztam a megmaradt boromat, és szinte köpve odavetettem egy "jó éjt"-et, nem rám nézett, a kilátást nézte, nagyokat nyelt de tartotta magát, csak megfeszített állkapoccsal ült és nyugtalan tekintettel figyelte a várost. Pár másodpercig néztem hogy milyen reakciója lesz, de semmi. - Hát jó. Be trappoltam a lakásba, és becsaptam  magam mögött az erkélyajtót. A háló felé vettem az irányt, de az ajtóból még visszanéztem, az asztalon könyökölt, két tenyerével végigsimította az arcát utána a haját, és megállapodott a keze a fejtetőjén, úgy támaszkodott és mély levegőket vett. Nagy bűntudatot kelthettem benne, ilyennek még nem láttam.

Lefeküdtem, ki kellett aludnom a nap fáradalmait. Végül úgy döntöttem hogy az ágyamban alszom, ő meg ott ahol akar. Nem kellett sok hogy elaludjak, ez nagyjából éjfél körül lehetett, de 2-kor fel is keltem, gondoltam kimegyek inni egy kis tejet. Amikor kiléptem a szobámból próbáltam csöndben lenni nehogy felébresszem Tomot, de nem a kanapén aludt úgy tűnik. Egy kicsit meglepődtem, de még nem aggódtam, aztán láttam hogy a cipője és a kabátja eltűnt. -Tom! - szólongattam, de nem jött válasz, elment. Gyorsan kabátot vettem, még a pizsimet se cseréltem át, csak mentem.
-TOM! -ordítottam, az utcán, nem tudtam hová mehetett hiszen nem ismerte a várost. "Gyerünk, gondolkozz, milyen helyeket ismer Tom" szinte hallottam a fogaskerekeket dolgozni. Úgy döntöttem hogy a Nemzeti Múzeumhoz megyek először. El is indultam, nem volt messze. Út közben el kezdtem félni "Mivan ha nem is itt kéne keresnem? Nem néztem meg hogy elvitte-e a bőröndjeit, lehet haza ment. Istenem" és ekkor értem oda a múzeumhoz, és ott ült Ő, a raklappadokon. Hirtelen elöntött a düh és az öröm - THOMAS WILLIAM HIDDLESTON - emeltem fel a hangomat, mire ő felnézett, én meg rohanni kezdtem mire ő felállt. Szinte ráugrottam - Te TELJESEN HÜLYE VAGY? - kérdeztem, majd hirtelen ötlettől vezérelve kezeimet az arca két oldalára tette, és magamhoz húzzam és adhassak neki egy puszit a szájára. Ez után felpofoztam.
- Neked aztán vegyesek az érzelmeid. - ledöbbenve állt, én csak elnevettem magam, de aztán komolyra fordítottam a szót.
- Te miért mész el szó nélkül, egy szinte teljesen idegen városban?! Tudod hogy aggódtam? Ha még egyszer ilyet csinálsz, és neadjisten meghalsz, én kinyírlak! - Ő mosolygott, aztán körbefont a karjaival, és megölelt, és visszaöleltem és egy nagyot sóhajtottam - Bocsánat.- súgta oda. - Amúgy meg szép a pizsid is. - nevette el magát, mire én vállba vágtam.

Amikor hazaértünk, én a hálószoba felé vettem az irányítást, mire Tom megállított, könnyes szemmel nézett a szemembe - Jézusom mi a baj? - aggódva néztem rá, fogalmam se volt róla mi lehet a baja. Ekkor egy huncut mosoly húzódott az arcára "Ja igen...színész" gondoltam, ő meg futni kezdett a háló felé. Nekem se kellett sok idő, mire leesett hogy át vert. - Te szemét! - futottam utána. Ő már az ágyon feküdt, de ez nem zavart, a háború az háború. Ráugrottam és próbáltam lerugdosni az ágyról, de nem ment, mögém került egy óvatlan pillanatomban, és átfogott a karjaival. Egy kicsit még rúgkapáltam,  aztán belesuttogta abbahagytam. -Utállak -mondtam, mire ő csak nevetett és én is elmosolyodtam. Ő erre a fülembe suttogott - Mindketten aludhatunk itt, elég nagy ez az ágy. -erre enyhített a lefogásomon, de én nem másztam ki a karjai közül, megnyugtató volt a közelsége. Ezután betakart, még éreztem az ölelését magamon, amolyan "kis kifli nagy kifli" szerűen voltunk, a lélegzetünk összehangolódott, és elnyomott az álom.