18. Gods and monsters

A sötét kiállítás közepén álltam, nevetségesen fura színeket öltött az éjszaka, szinte zöld volt a hold és erős árnyékokat vetett. Mintha az egész helyiséget – nem tudom hogy hogyan, végül is ez egy álom volt- köd borította volna. A képek nem az én festményeim voltakm hanem groteszk és horrorisztikus rajzok, néhány gyerekrajzokra hasonlított.

Odamentem az egyik festményhez és megálltam nézni – de hogy minek?! – egy erdőt ábrázolt, kis halastóval a közepén, mellette egy az átlagosnál jóval nagyobb sötét fával, aminek az egyik erősebb ágára egy ember volt felakasztva. Nem is ember… inkább valami árny.

Egy ideig még néztem, aztán elindultam a másik irányba mikor egy hangot hallottam a hátam mögül. Recsegett vagy…inkább mint ha rágtak volna valamit. Lassan megfordultam, az árnyember mászott ki a képkeretből, vagyis inkább nem is ember, a végtagjai megnyúltak voltak, arca nem volt, vagyis semmit se lehetett az egész lényből kivenni csak a feketeséget és a rikító fehér szemeit.

Futni kezdtem teljes erőmből, de akárhogy próbálkoztam nem közeledett a szemközti fal, hallottam mögülem a szuszogást, egyre hangosabban, a szívem csak úgy zakatolt, de a lábaimat nem tudtam mozgatni mert beleragadt valamibe. A padló hirtelen ragacsossá és süppedőssé vált, már bokáig süllyedtem bele, amikor a szuszogás mögülem elhallgatott. Remegve hátranéztem és a szörny már tényleg nem volt ott. Próbáltam minden erőmmel a kijutásra koncentrálni, de amikor a nagy erőlködés közben az előttem lévő nagy elterülő árnyékba néztem,  megláttam a szempárt, aztán a gazdáját ahogy az árnyból egyenesen felém ugrik. Ekkor sikerült kiszabadulnom, csak futottam minden erőmmel és hátra sem néztem. Nem is kellett, hiszen ahogy a sarokhoz értem az éjfekete árnyékból ugrott ki, irányt változtattam. És ez minden alkalommal megismétlődött amikor egy árnyék mellett futottam el. Még bírtam volna futni, az adrenalin hajtott, de egyre csak lassultam, nem voltam ura a testemnek. Ekkor egy körülbelül 10 méterre lévő asztalon megláttam egy zseblámpát, amit mindjárt beterít az árnyék, hát futni kezdtem ahogy csak bírtam. Az asztal fölött már láttam a fehér szemeket, de elértem a lámpát és amilyen gyorsan csak tudtam felkapcsoltam. Ahogy az árnyék a fénnyel, úgy a szörny is eltűnt.

Körbe-körbe néztem hátha nem vagyok biztonságban, de megnyugodtam, a falhoz dőltem és sírni kezdtem ahogy az adrenalin kiment a szervezetemből. Ekkor valami megfogott, vagyis megölelt, nagyon megijedtem, de ahogy felnéztem láttam hogy Tom az. Megkönnyebbülten belecsimpaszkodtam, szorítottam mintha az életem múlna rajta.

-         Úr isten jól vagy? Mi történt nagyon sápadt vagy. – nézett rám aggódó tekintettel amitől melegség járt át, de válaszolni nem tudtam csak dadogtam – e-egy szörny…és elé…elém ugrott a  a sa-sarok és…

-         Rendben semmi baj, ülj le a székre  és igyál egy kis vizet – és leültetett egy székre – amiről fogalmam sincs hogy hogyan került oda – és egy pohár vizet – amiről szintén- hát megittam, és ahogy elemeltem az arcom elől a poharat Tom eltűnt.

-         Tom? TOM! Hova tűntél? Jaj ne! – „elrabolta a szörny? Nem az nem lehet világít a zseblámpa. Akkor?” gondoltam. Elhatároztam hogy megkeresem, de ahogy próbáltam felállni nem tudtam mozogni, indák nőttek a kezeim és lábaim köré.

A díszletek mind eltűntek csak én voltam az üres gyár egyik falánál ülve a székben, a zseblámpa a földön világított, és egy monoton nevetés. Olyan nevetés volt ez amitől kiráz a hideg, mintha egy magnóról játszanák le. Körbenéztem de nem láttam senkit, mikor visszafordultam a gyár másik végében velem szemben megjelent egy alak. Tom. Meg is örültem egy pillanatra, de a lámpa pislákolni kezdett „NE! Ne! Ne, csak ezt ne!” siránkoztam magamban. Az alak egyre közelebb jött, egyre hangosabban nevetett, már lélegezni sem bírtam félelmemben. Jött felém, a lámpa pislákolásánál néha Tomot láttam, de amikor lekapcsolódott csak a fehér szemeket … megint. A szívem úgy dobogott, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Egyre közelebb jött.

Még három lépés…

Még két lépés…

Még…a lámpa végleg lekapcsolódott, a szörny rám ugrott, éreztem a karmait a bőrömön, ahogy megharapja a vállamat, és a lassan kicsorduló meleg vért. Ordítani próbálok de nem megy. Még mindig nevet, még mindig …

Ez után minden elsötétült, csak a nevemet hallom egy távoli hangtól, ami egyre közeledik és egyre hangosabb lesz.

 És felébredtem.

-         MISSZI! Misszi semmi baj! MISSZI! – Tom ölelt. Vagyis inkább szorított magáhóz, próbált nyugtatgatni, lefogta a kezeimet. Én csak ordítottam félelmemben.

Egy perc múlva sikerült megnyugodnom, Tom végig nyugtatgatott, ami igazán sokat segített. Aztán eszembe jutott az álom, és ellöktem magamtól. Értetlenül nézett, meg is értem. Tudtam hogy nem ő volt, csak egy álom de abban a sokkban nem tudtam gondolkozni.

-         Mi az? Mi történt? – kérdezve Tom aggódva, ugyanazzal a meleg tekintettel amivel álmomban is, és nem tudtam válaszolni, csak rápillantottam a pólójára, ami tiszta vér volt.

 Látta hogy kérdőn nézek rá, és halálra voltam rémülve, ránézett a kezemre, majd vissza rám amolyan „nézz oda” volt ez tekintettel elmondva, hát lenéztem. Az egész kezem véres volt, a körmeim végei a legjobban. „Én csináltam ezt Tomnak? Amikor csapkodtam?”  látta hogy semmit sem értek.

-  Figyelj… Nem tudom mit álmodtál, de muszáj volt lefogjalak mert ordítoztál, és magadat karmoltad …  Én … Nem tudtam mást tenni. Sajnálom.

Már minden világos volt, a pólóján az én vérem van, és a szörny harapása az … megnéztem a vállamat, tiszta vér volt, és mélyebbnél mélyebb karmolás. Rosszul lettem, hisztérikusan sírni kezdtem… Láttam Tomon hogy segíteni akar, de én se tudtam magamon, a sokktól azt hittem hogy megőrültem.




* Egy érdekes mókadat ( mert a "fun fact" az már tul snassz :D) : másnap reggel miután megírtam ezt a részt két gigakarmolással ébredtem a vállamon. Creepy o.o*