Írtam Dávidnak egy sms-t út közben, hogy átmegyek hozzá, a szívem vadul dobogott, de a látásmódom kinyílt, London egét szürke felhők borították, de mintha sokkal naposabb lett volna minden, az emberek boldogabbnak tűntek, olyan volt minden mint a filmekben amikor a főszereplő végre megtalálja a saját útját. Érdekes.
Amikor odaértem, mosolyogva fogadott majd beinvitált. Mindig is szerettem a stílusát, amit a lakása is tükrözött, mindent ötvözött, és a vége tökéletes összhang lett, egy kicsit sem hasonlít Toméhoz. Mikor csak bólintottam köszönésképpen -képtelen voltam megszólalni, gombóc volt a torkomban - megkeményedett az arckifejezése.
- Mi a baj? -kérdezte komolyan. Úgy dobogott a szívem hogy azt hittem megúszom ezt az egészet és elájulok, és olyan szerencsém lesz hogy talán úgy beverem a fejem hogy addig kómába esek amíg el nem felejt. Persze túl egyszerű lenne.
- Beszélnem kell veled. - sütöttem le a szemem megbánóan, de belül csak arra tudtam gondolni hogy "Komolyan ezt mondtam?? Ekkora közhelyet..". Valahogy nem féltem véget vetni ennek, már nem szerettem, ironikus hogy csak vissza kellett kapnom őt ahhoz, hogy rájöjjek hogy jobb volt nekem nélküle, és továbblépjek.
- Hallgatlak - mondta közömbösen, én csak néztem, a tekintete fájdalmas volt, de nem szomorú...inkább dühös. Tudta mi jön, biztos látta már rajtam hogy nem vagyok ugyan az mellette, de ilyen reakcióra azért nem számítottam, így még nem láttam őt előtte. Kezdtem megrémülni. Megköszörültem a torkomat és próbáltam bele kezdeni. Elmondtam hogy nem érzem már ugyan azt, hogy azt hittem minden ugyan olyan lesz mint régen, de semmi sem az. - És...és szerintem...most kéne befejezni. -a mondat végére elvékonyodott a hangom, szinte alig hallhatóan fejeztem be, hogy lássam az arcát felemeltem a tekintetem az addig velem szemben ülő Dávidra, de már nem ült. Felém magasodva állt, olyan tekintettel, hogy akkorra már tényleg megrémültem, ahogy a dühös szemébe néztem, és hátráltam ameddig a háttámla engedte. Látta hogy félek. Egy kacér mosoly kúszott az arcára. Rettegtem mit akar, és akkor belemarkolt a hajamba és felrántott, az arcához közel húzza a fejem, hogy muszáj legyen a szemébe néznek, már potyogtak a könnyeim, fájt de nem érdekelt, csak féltem hogy mit akarhat. Nem ismerem, ezt az embert nem. Markoltam a kezét amivel a hajamat húzta, hogy enyhítsem azt, de nem éreztem változást, csak sírtam, könyörögni próbáltam.
- Leszarom ha könyörögsz - suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg. Szinte köpte a szavakat. - Megtanulhatnál tisztelettel beszélni velem, mert akkor lesz vége ha én mondom kislány. - megcsókolt, agresszíven, szinte harapott de én nem csókoltam vissza, összeszorítottam az ajkaimat és próbáltam eltolni magamtól. Lelökött a székre olyan erővel hogy felnyekkentem és mielőtt még fel tudtam volna rá nézni hogy mire készül egy ütést éreztem a jobb szememnél, aztán egy másikat az egész baloldalam nekiütközött valaminek.....a padlónak, megütött és olyan erővel hogy leestem a földre, már nem tudtam hogy mi csorog végig az arcomon, a vér vagy a könnyek. Ekkor egy másik ütést éreztem a bordáimnál, a látásom homályos volt, de láttam hogy lendül a lába, aztán még egyszer, majd megint. Már nem éreztem a fájdalmat, azt hittem meghalok. Majd közelebb hajolt, nem néztem rá, de éreztem a leheletét, megpuszilta az arcomat - Felfogtad hogy esélyed sincs? - a hátamra fektetett, felnyögtem a belémnyilaló fájdalomtól a bordáimban, megint csókolt, fölém került, de már se lelki, se testi erőm nem volt ellenkezni, csak mozdulatlan voltam és beletörődtem, csak egy kérést tudtam mondani, könyörögtem ami egy elhaló sóhajnak hatott - ké-hérlek...ne. - a könnyeim potyogtak, de már nem fájt.
Pár perc múlva megállt, felállt és idegesen sétált ide oda, még mindig homályos volt a látásom, de figyeltem ahogy elővett egy táskát, és mindent beledobált, ruhákat, iratokat, pénzt. Felvett egy fekete kapucnis pulcsit és egy baseball sapkát és elment. Nem tudtam mi történt, valószínűleg félt a következményektől.
Én ott feküdtem, megsemmisülve. Féltem hogy visszajön, de amikor megpróbáltam megmozdulni, belém hasított a fájdalom. "Nem lehetsz gyenge! Most nem" biztattam magamat, és lassan de biztosan felültem, szinte elviselhetetlen volt a fájdalom, a bordáimban főképpen és a bal kulcscsontom is biztosan eltörött, a jobb szememet csak résnyire tudtam nyitni, valószínűleg úgy néztem ki mintha egy vesztes csatából jöttem volna - végülis igaz - ki akartam menni az ajtón, el akartam innen menni, de szinte kiestem a lépcsőházba, felszisszentem amikor a falnak dőltem. Rá kellett jönnöm hogy idáig is alig tudtam magam elvonszolni, nemhogy lemásszak a lépcsőn.
Nem vagyok egy hívő, de már imádkoztam hogy jöjjön arra egy lakó, aki majd segít, persze most sem volt szerencsém. A legjobb lehetőségnek Tom tűnt, hát elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Szinte azonnal felvette.
- Szia! Már kezdtem aggódni, hogy ment? - hirtelen mintha mindent újra átéltem volna, sóhajtottam, mire ő kissé ijedten megkérdezte. - Mi történt Misszi??
- Én..én..-dadogtam, levegőért kapkodtam, már megint a könnyek - segíts...kérlek. - könyörögtem, bár tudtam hogy neki nem kell, de tehetetlen voltam.
- Hol vagy? Mi történt?? - erős aggodalom szűrődött ki a hangjából, elmondtam a címet, és még hozzá tettem :- Könyörgöm siess.. - és letettem, fáradt voltam, úgy éreztem elernyednek az izmaim, a szemem leragadt, de tudtam hogy nem lenne jó ötlet elaludni. Vártam Tomot, mint a megmentőmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése